Roma ösztöndíjas gála a Tháliában. El mertem menni, mert tudtam, hogy nem lesz gond a makacs köhögésem. Nem, mert ez egy jó kis cigányszínház, a népek ki- s bejárkálnak az előadások alatt, telefonálnak, beszélgetnek. Ez elképzelhetetlen lenne gádzsók között, biztosan azt mondanák, fúj, milyen modortalanság. De én már lélekben már lebarnultam, és ezt is szeretem. Nem háborgok, hogy a mellettem ülő kiscsajok végig egymás sminkkészletét vizslatták – de amikor tapsolni kell, akkor aztán mindent bele, testvérek! Tompasszal mentem, itthagyta nekem Luca. A színházhoz közelítve épp mondani akartam neki, hogy ez itten kérem egy roma társadalmi esemény, de máris Vári Zsolt festőművészbe botlottam, s karjaiba vetettem magam. Aztán persze csókhegyek, szia, drágám, mi van veled?-ek.
A fiatal ösztöndíjas cigány fellépők – hátborzongatóan jók. Le kéne írnom a nevüket, egyenként. És hosszasan méltatnom őket. De most leragad a szemem a fáradtságtól, így csak Horváth Barbarát említem meg. Meg kell említeni, mert bizony voltam én olyan ösztöndíjgálán, ahol nem volt női fellépő. Szólni kell erről szombat éjszaka, hogy egy patriarchális társadalomban a nők nehezen érvényesülnek, hogy hiába csillog bennük a tálentum, nem tudnak kilépni a nagyvilágba. És aki olvasta a Saját szobát, annak most eszébe juthat Shakespeare húgáról szóló történet. Ezért még egyszer: Horváth Barbara most végezte el a Liszt Ferenc Zeneakadémáit, és hihetetlenül gyönyörűen zongorázik.
Taves baxtalo, romnyi! Sok szerencsét, roma nővéreim!

Elküldve: 2006. május 28., 00:14-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.