Csúful berúgtam tegnap este. Kis bulinak indult, az egyik cigánylegény letöltött az internetről karaokeprogramot, projectorral kivetítette a dalszövegeket, arra örjöngtünk, és csúszott mellé a pia, sajnos felváltva, mert mindenből csak egy üveg volt, és sajnos a legényeknek is jól csúszott, én meg nem ismerem a határt, így történt meg aztán az, hogy szőke gádzsiként ottmaradtam egy beás, két oláh és három romnungró kanos fiúval, akik rögtön elkezdtek a nemi életemmel törődni, én addigra már megállás nélkül kacarásztam, könnyű dolguk volt. Szóval nem a kortárs roma festészetről beszélgettünk, hanem az firtatták, hogy ki tetszik közülük a legjobban, és én mondtam, hogy a Tibi, mert szerintem zseniális munkákat ad ki a keze közül, és a tehetség az mindig vonzó. (Tibi egyik alkotását nemrég díjazták is az ARC pályázatán.) Andrisnak pedig még mindig tetszem, aminek örültem, mert már rég megbántam azt, hogy pár éve visszautasítottam, nálam teljes mértékben igaz a közhely: csak azt bánom, amit nem tettem meg (de azért lehet, hogy mégsem kellett volna bezárkózni vele a fürdőszobába, szerencsére, erre öt perc múlva én is rájöttem).
Halványan emlékszem, hogyan értem haza, a fiúk mondták, hogy inkább elviszik ők a bringát, holnap ugorjak fel érte – pár háznyira laknak tőlem -, de valahogyan hazataláltam, mert arra már egészen pontosan emlékszem, hogy a vécékagylót ölelem, konstatálva, hogy szervezetem az egészséges méregtelenítést választotta.
Ha jobban belegondolok, a szoftalkholizmusomra már sokat költött a társadalombiztosító, mert ugye, azt a tripla le-, de méginkább elszúrt ritzbergert sem józanul ugrottam a Westend tetején található kis műjégpályán, ami után nem sokkal egy fiatal doki mosolyogva közölte, hogy akkor megműtenek.
- A pszichiáteremet akarom – kiabáltam sírva.
- Akar róla beszélni? – így a doki.

Elküldve: 2006. szeptember 30., 19:08-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.