Változás. A nappalok rövidebbek, az esték pedig, bármennyire szép is napközben az idő, már hűvösek, kell a dzseki, a zárt cipő, palesztinkendő körbecsavarva a nyakon. Az utolsó vendégeket fogadják a kerthelyiségek, a zsidó negyed romkocsmáinak népe átvándorol a Sark, a kis West-Balkán, a Szimpla kocsma pincéibe. Elkezdődött a színházi évad, Sanyika az Új Színház büféjében dolgozik, ígéri, ha lemegy az első nagy roham, már hozza is a jegyeket. Kiállítások is vannak, szép szerivel: ma a sztereodagerrotípia-kiállítás tekintettük meg Kátyával. Néztük a száz évvel ezelőtti Andrássy utat, a kék-piros szemüvegen keresztül megmozdultak a régi Klösz-felvételek, vártuk a varázslatot, hogy belépjünk a képbe, egy talán emberibb világba, ahol lovas kocsik zörögnek, a nők szépen rakott frizurás fejüket összedugják a csipkés napernyő alatt, s titkon már a választójogukról suttognak.
A lakásban nagytakarítás van. Ria végre megszerelte a villanyt a fürdőszobában, egy óráig tartottam magasra a gyertyát, hogy lásson. A szobámban hétvégén elkezdődött a festés: az egyik falat a Női Dekorációs Brigád alkotásai fogják díszíteni. Egyelőre csak egy lábgombám van: Editke festette, bütykös férfiláb, rajta gyilkos galóca, vargánya, a körmén pedig csiperke.
A macskák egyre teltebbek, szőrük fénylik, és felfedeztük, hogy az új és csinos nyakörvük alatt ismét bolhák vertek tanyát. Csak két macskánk van, de mindig többnek tűnnek, mindig fontoskodnak, láb alatt vannak, akárhová nyúlok, akárhová lépek, ők mindig ott vannak, mintha életük legnagyobb célkitűzése az lenne, hogy zavarják az embert. Mellettük megtanultam gyorsan és feltűnés nélkül enni.
A macskák téli vitamintablettája mellett átnéztem a mi házi patikánkat is. Vettem bíborkasvirág-kivonatot, ebből reggel-este húsz cseppet nyelünk le prüszkölve, de az is igaz, hogy elkerül minket az influenza. Multivitamin, C-vitamin, Telfast, ami ugyan allergia elleni szer, de Balázs Boglárka, a kedvenc fül-orr-gégészem szerint hiába nincs „hivatalosan” allergiám, a városi légszennyezés is oka lehet rendszeres hurutos betegségeimnek, s a hűtőben ott van az ő kutyuléka, egy gyógyszertári százforintos keverék – ebből ötven a visszaválthatós üveg -, fricska a gyógyszeripar orrán: a leghatásosabb írja a makacs köhögésnek. Advil a fejfájásra, Flektor a derékfájásra, ami kegyetlenül tör rám abban a pár napban, amikor felfüggesztem a fogamzásgátló szedését, Nux Vomica a másnaposságra, Belladonna a lázra, bár szinte sose vagyunk lázasak. Egy liter tengervíz az Adriáról orrtisztításra: a városi embernek kötelező reggel-este kimosni az orrát sós vízzel. És persze altató- és nyugtatószerek a krónikus és kezelhetetlen inszomniámra.
A naturista összejövetelek még nem kezdődtek meg: az ELTE uszodáját ugyanis, mindenféle sajtóvisszhang nélkül, szépen csöndben eladták. Káromkodtam is a kocsmába: ha még egyszer egy politikus kiejti a száján a népegészségügy szót, lelövöm. Répám, mondta Kátya, nem vetted észre, hogy már tíz éve kikopott e kifejezés a közbeszédből? A naturista egyesület most új hely után kajtat, várom már, hogy pucéran elmerülhessek megint a langyos vízben.
A piacot is el szeretnék adni, a Hunyadi térit, mondta Illés Zoltán, amikor ott korteskedett, azt a kis piacot, ahol szombat délelőttönként rendszeresen találkozom ismerősökkel: ott vásárol Rézműves Melinda roma néprajzos, Kovácsy, a Narancs olvasószerkesztője, Kátya is rámküldött egy sömit: kint vagyok a kistermelőknél, ezért megállok a húsos néni előtt, és kiabálom a nevét, mindenki engem néz. Aztán Lacihoz megyünk, a henteshez, csókolom, Répa drága, nézd csak, borókabogyós kacsazsír, húzza elő a pult alól a műanyag dobozt, az utolsó, neked tettem el. (Tényleg isteni.)
Az iskola üdítően kellemes, pedig tizenhat évesen szentül megfogadtam, hogy nem teszem többet oktatási intézménybe a lábamat, de most élvezem, minden percét, még azt is, amikor tanulni kell. Fel is hívtam díler pajtást, hogy megköszönjem a kedvező áron beszerzett – khm, na de hát ez titok. (Maradjunk annyiban, hogy a születési anyakönyvi kivonat az egyetlen kóser okiratom.)
Belső udvarunkon az őrfánk, „akit” rendszeresen megsimogatunk, ölelgetünk, mint a tibetiek, bőven hullajtja a levelét, Zoli autóját sem kíméli, aki ettől ideges, mert ő mindennél jobban szereti az autóját, többet csókolgatja, mint a kedvesét – bár ha nekem olyan menyecském lenne, én is inkább az autómat szeretgetném. A macskák nagyokat hemperegnek a levek közt.

Változások jönnek. Közeledik a tél.

Elküldve: 2006. október 9., 10:55-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.