A tegnap este kétségtelenül az anyáké volt. Délután kezdődött, Juditnál.
- Kislányom, hol vagy?
- A Keletinél, tudod, macskára vigyázok.
- Aludj Juditnál, jó? Ne menj haza, kérlek.
Mikor Judit megérkezett, az ő telefonja is csörgött.
- Igen, igen, anya, jól vagyok, hazaértem. Igen, itt van, mondom majd neki, hogy aludjon itt.
A szíves éjszakai vendéglátást komolyan fontolgattam, de mégis hazaindultam. Hamar megérkeztem, elkaptam egy 76-os trolit.
Ria éppen beszélt az anyjával.
- Igen, anyu, itthon vagyok. Igen, Répa is itthon van. Nem, nem megyünk sehová. Nem, mamikám, ne aggódj, nem lesz semmi, vigyázunk magunkra. A macskák is jól vannak.
Persze, én felpattantam a bicóra – a sajátomat sajnos az irodában hagytam, nem is éreztem magam olyan biztonságba Emese kétkerekűjén -, és elindultam, hogy körülnézzek a városban. (Telefonos körképet lásd a tegnapi bejegyzés hozzászólásaiban.)
Anyámnak természetesen ezt nem mondtam meg.
Otthon voltam már, amikor megint csörgött a telefon. Birs volt, Luca édesanyja.
- Nálatok van Luca? Nem tudom hívni.
- Igen, igen, és itt is alszik.
- Pont ezt akartam mondani, hogy haza ne menjen a Blahára, maradjon ott nálatok, meg ne tudjam, hogy elmentek!
Bekapcsoltuk a királyi egyest, s döbbenve néztük az eseményeket, amikor Birs megint telefonált. Kicsit kiabálva, ahogy szokott.
- Maradjatok a seggeteken, most mutatja a Hír tv, hogy az Oktogonon is vannak tüntetések, ki ne merjetek menni, megértettétek?!
- Na, akkor dzsalunk? – kérdeztem Lucát pár perc múlva.
Az Oktogonon csak rendőrök masíroztak, meg rendőrlovak, és a szél csípős gáz szagát fújta be a kis mellékutcákban.
- Hú, Répa, ott a Hír tévé kocsija, fussunk, nehogy levegyenek minket. Tudod, milyen az anyám. Ha meglátja a képernyőn, hogy kijöttünk, na akkor lesz csak itt IGAZI FORRADALOM!

Elküldve: 2006. október 24., 17:11-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.