Elinor Dashwood kisasszony*
Mindig is olyan akartam lenni, mint Elinor Dashwood. Olyan méltóságteljes, aki az élet minden pörölycsapását arcrezdülés nélkül fogadja, és aki, pont mert olyan hihetetlenül finom és elegáns, sosem megalázható.
Próbáltam ilyen lenni, de nem mindig ment.
Huszonkevés évesen még tudtam sírni, jelenetet rendezni, nyilvánosan hülyét csinálni magamból.
Tizenkét éve is már annak, hogy viszonyt folytattam konzervatív napilapunk szerkesztőjével. Az az igazi szívtipró volt, aki jó éttermekbe vitt, mindig ő rendelt nekem, ínyenc volt, ínyenc volt a szexben is, holott, mit szépítsük, nem volt túl nagy természetű. Olyan volt, aki mesterien értett ahhoz, hogyan érezze mellette a nő mindig szépnek és okosnak magát. Szemfényvesztő volt.
Aztán végül megcsókolt, és azt mondta, szerdán hív. De nem hívott.
Nem is gyanakodtam először semmire, azt hittem, esetleg gondja adódott, így másnap rátelefonáltam a szerkesztőségbe (akkoriban még főszerkesztő volt egy másik, szintén jobbos lapnál). A titkárnője azt mondta, ne keressem többet. „Hülye féltékeny kurva” – állapítottam meg, még mindig abban a naiv hitben, hogy valami roppant félreértés áldozata vagyok.
És elkezdtem futni a köröket, felhívtam a barátait és lementem a törzshelyére, és elküldött mindenki a fenébe, ki finomat, ki durvábban, és miután már nagyon megszégyenültem, rá kellett jönnöm, hogy szó sincs itt félreértésről, vannak ezek a bátor magyar férfiak, akik a titkárnőjükkel üzengetnek a szeretőjüknek.
Nem az én szégyenem ez, mégis én szégyellem.
Láttam őt azóta, kocsmákban, már az arcom sem rezzent, ránéztem, mint egy idegenre, ő köszönt, én elfordultam. Hallottam, hogy sportból űzi ezt a nőkkel, hogy volt egy zsidó lány, aki halálosan szerelmes volt bele, s azzal kérkedett a szerkesztőségben, hogyan sikerült megalázni, ó, hallottam azóta hőstetteiről!
Én a leckét megtanultam.
Csak attól félek, egyszer talán lesz valaki, aki nem hív fel szerdán, mert bajban van, aki talán vár rám – de én már nem fogom őt keresni.
*Jane Austin regényéről van szó természetesen
2007. március 12., 21:26
Barátaim, műsoron kívül: rendkívül lelassultam – van ilyen, elmúlik, tavaszi fáradtság, mondhatnám, ha lett volna tél.
Ignotus! Van egy nagyon jó kis anyagom a Hunyadi téri piacról – az egyik legrégebbi piac -, szívesen lefénymásolom neked, ha mondasz egy kocsmahivatalt, ahol ott hagyhatom. Le akarják bontani, úgyhogy feltétlenül cselekedni kell, asszem, Illés Zoli is rajta van az ügyön, a Liszt Ferenc tér, a Nagymező utca, a Király 40. – frekventált környék ez – után most itt is tüntethetünk. (Köszönjük a fővárosnak a lehetőséget!)
2007. március 12., 21:55
Kedves Répa! Évekig laktam a Hunyadi piac mellett, nagyon szerettem, gyakran ebédeltem a Gödörben. Ami keveset lehet tenni érte – tüntetni, aláírni, bármi egyebet –, azt szívesen megteszem, csak tedd közzé időben (vagy írd meg privátim), mit, hol és mikor.
2007. március 12., 22:25
Ezt boldogan megígérem – már talajvesztettnek kezdem érezni magam attól, hogy régi helyeimet felszámolják. Hosszú-hosszú éveken keresztül jártam az ELTE uszodába – eladták, lebontják, mittomén. Nem fetrengem én betegesen a hagyományőrzés mámorában, de nem akarok a multik embertelen világában élni. A tecsóban sose lesz belém szerelmes a henteslegény, aki néha a hátsó bejáratnál megcsókol
)
2007. március 12., 23:49
hát inkább egy henteslegény, mint egy olyan hantáslegény… ELTE-uszoda??? Az, amelyik a Zichy-valamilyen utcában van, amelyik az Ajtósi dürer sorról nyílik? Hetedik kerületi vagy vagy szeretsz utazni? Én arra lakom, arra járok a Centrul könyvtárába, de nem tudtam, hogy eladják.
2007. március 13., 16:41
Szia, Répa!
Írj össze pár tényt és nem tényt a Hunyadi-ügyben! Küldd el az emilcímemre, van pár médium, ahol labdába rúghatunk ezügyben!
Szívesen segítek, de azt ugye tudod, hogy esélyünk sincs?!
Gondolj arra, ahogy ezt az egészségügyi reformnak álcázott ingatlanpanamát keresztülverték! Nyilván a csarnoknak-piacnak is meg van már a gazdája…
2007. március 13., 16:45
És hadd csipkelődjek kicsit!
“Tizenkét éve is már annak, hogy viszonyt folytattam konzervatív napilapunk szerkesztőjével.”
Csak nem a Németh Péter volt? Arra gondoltam, hogy a népszava igencsak ultrakonzervatív (mondhatni rákosista), a pasi meg a legpiperkőcebb szerkesztője nekije..
Habár azért egy ilyennel mégse kéne meggyanúsítani téged…
2007. március 13., 17:43
Kedves Répa,
Az ember sajnos alapvetően nem akkor szokta a végzetes tévedéseit elkövetni, amikor csúnyán palira veszik, hanem, miután „levonja a megfelelő következtetéseket”, „megtanulja a leckét”, azaz úgy képzeli, hogy az elszenvedett eset tanulsága gondolkozás nálkül bármiféle további esetre ráhúzható.
Amúgy Répa, érdekes kérdés. Hogy is van az, hogy te kizárólag a saját törvényeid szerint akarsz élni, akkor is, ha ez alkalmanként mások tekintetbe-nem-vevésével jár, de ha ugyanezt veled csinálják, kész a felháborodás.
Megkockáztatnám, hogy nagyon jól tudod, konkrétan mire is gondolok…
2007. március 13., 19:02
Kesztió, én lehet, hogy néha szívózom meg pimaszkodom meg odamondok – de szívekkel nem játszottam. Nem vagyok folttalan, és van is mit megbánnom, van is kit megkövetnem, de azért sportot nem űztem abból, hogy mást megalázzak.
2007. március 15., 15:13
Kedvenc uszodám volt nekem is. Amióta bezárták nem is voltam uszni (sajnos).
2007. március 16., 09:18
Répa figyelmébe!
Három embert is megtámadott két kóbor macska egy amerikai kisvárosban – a véres attaknak csak a rendőrség tudott véget vetni.
A Nebraska állambeli North Platte városkában egy asszony éppen két barátnőjével beszélgetett a nappaliban, amikor a nyitott bejárati ajtón besétált két macska és minden különösebb ok nélkül nekiesett a vendégeknek. Egyikük mindkét térdén, lábikráján és bal bokáján szenvedett macskaharapást, a másik nő pedig a jobb bokáján harapták meg a mcsakák.
A házigazda azonnal riasztotta a rendőrséget. Mire az állatvédelmi alosztály ügyeletese a helyszínre ért, sikerült az egyik szobába kergetni a vad cicákat és rájuk csukni az ajtót.
A hivatalos szerv meghallgatta a sértetteket, majd kiment a kocsijához, de még mielőtt elő tudta volna venni a macskafogó felszerelést, sikolyt halott a házból. “Munkatársunk visszarohant és a szoba előtt meglátott egy vérző arcú kisfiút” – mondta Martin Gutschenritter, a helyi rendőrfőnök. A fiúcska véletlenül nyitotta ki az ajtót, mire a vérengző fenevadak egyenesen az arcába ugrottak és a homlokán, az orrán, a jobb fülén és az arcán is megharapták.
A rendőr elsősegélyben részesítette a sérülteket – később korházba szállították őket – majd erősítést kért. Egy nyomozó rövidesen a helyszínre ért. “Mikor kinyitotta az ajtót, a macskák a fogukat vicsorítva támadóállásba helyezkedtek” – mondta Gutschenritter. “Rögtön becsapta az ajtót és hozott inkább egy kábító fegyvert.”
Altatólövedékkel végül sikerült ártalmatlanná tenni a szürke és a fehér macskát, akiket aztán egy állatmenhelyen végleg elaltattak. A tetemeket Lincolnba, Nebraska fővárosába küldték veszettségi vizsgálatra, a helyi hatóságok pedig most ki akarják deríteni, hogy ki volt a támadók gazdája.
“Azt hittem, már mindent láttam, de ilyesmivel még nekem sem volt dolgom” – mondta a rendőrfőnök.
STOP
2007. március 16., 16:21
Ez most komoly, vagy valamelyik álhírügynökség honlapjáról szedted le, és csak engem hülyítesz? cupp
2007. március 17., 09:54
Tennék én ilyet pont veled???
Ott a végén a forrás: http://www.stop.hu
2007. március 28., 01:16
“Csak attól félek, egyszer talán lesz valaki, aki nem hív fel szerdán, mert bajban van, aki talán vár rám – de én már nem fogom őt keresni.”
Nem lesz baj, csak nem kell a szezont a fazonnal keverni.