Hungarikum, valódi hungarikum a békejel, egy humanista fiú fejéből pattant ki az ötlet, s rendezik meg, immáron negyedszerre ezt a látványos demonstrációt a Hősök terén. Sőt, már nem csak a Hősök terén: Budapest több pontján, vidéken, New Yorkban, sőt Ghánában egy libériai menekülttáborban is fellobbantak a fáklyák.
A tavalyi év kivételével – amikor a gipszlevétel után még alig bírtam járni – részt vettem mindegyiken. Van abban valami felemelő, hogy létezik a világon egy egységes törekvés a jóra: a rendezvényen egyaránt képviseltették magukat környezetvédő, feministák, baloldaliak és középutasok, pacifisták és „semmilyen isták” is. Tudom, tudom, megveszekedett romantikus vagyok, rendíthetetlenül hiszek abban, hogy a kisember fontos szerepet tölt be a társadalmi fejlődések előmozdításában, s a világ olyan szívszorítóan rohan valami félelmetes katasztrófa felé, hogyha mást nem is tehetünk, a szavunkat fel kell emelni, létünkkel demonstrálni kell az akaratot a változásra.
Képmutatás lenne persze azt állítanom, hogy csak és kizárólag az eszme visz ki az utcára: a barátok, a közösségek épp annyira fontosak. Hmm, mert társadalmi életet élni, az ám a jó. Végigcsókolni száz embert, mantraként ismételgetni, hogy „jaj, drágám, jól vagy, olyan rég nem láttalak”, ez az, ami a lelkemet igazán felmelegíti.
Aztán a fáklyák tüzében kicsit enyhül a hideg márciusi levegő, pár percig csöndben maradunk, hogy azokra a borzalmakra gondoljunk, amelyeket – istennek hála – csak a híradó képernyőjéről ismerünk, aztán hazamennek a legények, én is eltekerek, itthon leolvasztom kesztyűtlen kezemet a kormányról, s a forró fürdő után már csak G. A. úr X-beli kalandjairól olvasok.

Elküldve: 2007. március 21., 00:14-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.