Búcsú
Legyőztek.
Csak az első a nehéz. Amikor húsvét hétfőn letérdel az ember a fenti fürdőszobába, lenyomja a torkán azt a fogkefét, amit pár napja még az a férfi használt, aki pár nap alatt fontossá vált, vagy csak illúziókat kergettem, nos, egy kicsit birizgáltam a torkomat, a kefe részével — de rájöttem, ez nem jó technika, mert egyszer felsértettem vele a mandulámat és vérzett, csak a nyelét kell ledugni –, először csak nyál jön, összerándul a gyomrom, majd feljön a matéria, anyám sonkája, tojása, kalácsa.
Egyszer be kell illeszkedni. Igazodni a társadalmi normákhoz. Akkor már nem lehet későn bőgetni az Internacionálét meg a Gézu anyját, nem lehet trappolni az éjszakában, „buliról bulira hirdetni az igét”*, és ha átmegyünk egy barátnőnkhöz, már nem evidens, hogy ott is alszunk, hajnalig markolászva a borosüveget. Már meg kell felelni, reggel munkába kell indulni, nyolcra, tízig pedig semmit sem lehet enni, utána is csak valami kalóriaszegényet, munka után sportolni kell, este citromfű teát inni. És majd asszimilálódva, hátrahagyva minden lázadást, elmegyek anyámmal kiskosztümöt venni, és anyám majd örülni fog, hogy végre rendesen öltözöm, és végre egy felső, amiből nincs kint az egész mellem, és végre nem felemás zokni van rajtam, én meg majd állok a próbafülkében, a pasztellszínű blúzban és barna szoknyában, a behódoltak alázatosságával.
Egyszer majd el kell költözni a dzsánki-csajos lakásból, pár lépésnyire a streetartos Stark Attila stencilmajmától, ahol a nagy platánfa nő, alulról megtámasztva, megbízható őrfa, amelyet látni a google.mapson, ahol a macskák játszanak Zoli autóján, Zoli meg dühösen sicceg, folyton mérges, és egyre csúnyább. És a szobát is itt kell hagynom, ahol rózsaszín orrú patkányok futkároznak a falon, az ajtó mellett pedig egy világfa nő, érdekes lényekkel, tündérkékkel az ágain. Majd megállok az ajtóban, egy percig még visszanézek, és azt mondom: Mindent összevetve, boldog voltam itt. Megölelem Riát, és elmegyek. Így fog történni, amikor felnövök.
És amikor már felnőtt leszek, titkolni fogom, hogy így éltem, a sok szeretőt, a szívásokat és mértéktelen piálásokat.
Pár hajszállal kezdődött minden. Minor anomália, így hívják, olyan születési rendellenesség, ami az életminőséget nem befolyásolja, ez volt a neve annak a három-négy szőke kis finom szálnak, ami a nyakamon nőtt, amit szerettem, de azt mondta egy férfi: undorító, és én levágtam, és azóta napra nap engedek egy kicsit, és olyan leszek, amilyen nem szeretnék lenni.
Néha kapunk védelmet az égiektől, már ha vannak egyáltalán égiek. A Vajdaságból menekült éhezőművész egész szombat éjjel ölelt, én nem vágytam rá, mert orromban még Miklós szaga volt, de nélküle nehezebb lett volna elviselni azt, amikor azt mondta, akit annyira kívántam, hogy egy mozdulatára elélveztem, hogy kövér vagyok, és smink nélkül csúnya is, és sosem fogok így párra lelni, és erre már nem lehet semmi frappánsat mondani, csak letenni a telefont.
Küzdelmek jönnek most, vizsgamunka és munkakeresés, önéletrajzok küldözgetések, munkainterjúk, és az éhség, a mérhetetlen éhség.
Néha úgy érezem, mintha nem is velem történne az életem, mintha egy filmben lennénk. Mint a múltkor, amikor az eső elől Lucával behúzódtunk a Horváth Mihály téri templomba, és ott éppen egy kórus énekelte a Rekviemet, csak fogtuk egymás kezét, és hallgattuk áhítattal. Vagy amikor megcsókolt éjjel a körúton, az is filmszerű volt – talán mert az is tele volt áhítattal.
- Én is kaptam már kemény mondatokat az élettől – vigasztal a roma haverom. – A múltkor például az apám azt mondta, hogy cigány vagyok.
Ebben a városban születtem. A Királyhágó utcában volt a Honvéd kórháznak a szülészete (nem tudom, megvan-e még, vagy áldozata lett a politikai umbuldának). Kívánt gyerek vagyok, apám és anyám szerelemből hívtak életre, s szeretnek most is, teljes szívükből.
Ez a város – „egy távoli bolygó, itt élni nem rossz, és itt élni nem jó”** -, ahol otthon vagyok, ahol ismerősök jönnek szembe az úton, ahol tudja az ember, melyik út szélesen egyirányú, s lehet a forgalommal szembe menni, melyik macskaköves, hol vannak becsületsüllyesztő talponállók, ahol ötszázért két sört és egy narancsos vodkát iszol, hol vannak az alternatív helyek, vagy az a marokkói kávézó, az apró vécéjével, az ember már nem keresi a mosdót egy színházban, mert ismeri a járást, a mozikban sem, de a Műpában még mindig élvezettel nyomogatja a vécéülőke fertőtlenítő gombját, ebben a városban ismerek már mindent, azt is, hol érdemes állni a Combinón, meg azt is, kitől lehet lopott parfümöt vásárolni.
Egyszer majd elmegyek ebből a városból is talán, a Gellért-hegyről majd egy percre lenézek, és arra gondolok, hogy mindent összevetve boldog voltam itt.
Sok minden kimaradt, jó történetek, például amikor egy átoklevevőhöz mentem, mert úgy éreztem, átok ül rajtam, nem néznek rám a férfiak, nem akarnak, aztán estére már lett is szeretőm – az átoklevevő, hatékony szakember.
Vagy nem írtam Zedlitzről – magamban hívom csak így, „mert az én Hymen fészkem jelesbb mint leg-több asszonyé, benn Priapust pulsálás fogadja, be-felé rángatón s szorosan gyürücskél (…), csak olly nagy ló bírja mint Zedlitz”*** -, a kovácslegényből lett neves történészről, aki valami egészen ősi szexualitással bírt, távol állt tőle minden értelmiségi finomság, csak erő volt, hatalmas.
De azért sok minden érdekes is volt benne. Nem? Remélem. Minden összevetve, azt hiszem, boldog egy év volt.
(* ef. Zámbó Happy Dead Band, ** Európa Kiadó, *** Weöres: Psyché)
2007. április 17., 13:25
ha így tudsz írni a dolgokról, akkor nem győztek le
2007. április 17., 13:38
ja, igaza van Péternek.
[sztem ez a legjobb blog. legalább tiszteletbeli cluj-blognak benn hagyhattak vóna a feszten]
“Ne menjetek át rajta 10-en/megszakad érte a szívem”
2007. április 17., 14:08
“Néha úgy érezem, mintha nem is velem történne az életem, mintha egy filmben lennénk.”
Mintha belőlem írtad volna, Répa.
Olvasgatlak itt régóta, csak a sok politizáló között nem találtam a hozzászólásaim helyét, de ezt most nem hagyhatom szó nélkül. Ugyanazokat a kérdéseket teszed fel, amikkel én is küszködöm: vajon képes lesz a világ elfogadni engem úgy, ahogy vagyok, vagy egyszer muszáj lesz beleszürkülni a tömegbe? Vajon le kell tagadni a reggelig tartó éjszakákat és a szeretőket, mert egyébként sose tekintenek majd teljes értékű felnőttnek?
Én nem akarok ebben hinni, és amíg vannak mások is hozzám hasonlók, például van Répa Budapesten, addig nem is fogom elhinni nekik.
Mert abban a percben győznek le, amikor elhiszed.
A nem kényszerből vállalt változás viszont egészen más. Egy filmben hallottam, azt hiszem a Madison megye hídjai-ban: “a változás az egyetlen dolog az életben, amire mindig számíthatsz – ezért szeretem a változásokat”.
Ja, és szerintem is a tiéd a legjobb blog.
2007. április 17., 16:44
Ugye, nem akarod azt mondani, hogy abbahagyod? Még itt vagy, köztünk, még nem kell visszanézned, még boldog lehetsz (és szerintem leszel is) itt.
““Néha úgy érezem, mintha nem is velem történne az életem, mintha egy filmben lennénk.”
Ez a mondat valóban ismerős nekem is, belülről. De még nem győztek le, Téged sem, és amíg Téged nem, addig engem sem.
Engedd, hogy így virtuálisan megsimítsam a kezed, engedd, hogy kitartásra ösztökéljek.
És írj! Kérlek, írj, azokról is, akikről nem írtál eddig.
2007. április 18., 01:15
Csatlakozom! Répa, Téged egyszerüen JÓ olvasni! Mert Amit és Ahogy. Sapere aude, merj továbbra is önállóan gondolkozni – magadért. és írj – nekünk is..
2007. április 18., 02:43
Mi azert szeretunk olvasni, mert nem vagyunk batrak, hogy elmondjuk azt ami faj – jobb mastol hallani, meg akkor is, ha nekunk faj. Te leirod, elmondod es megis olyan mindha mindenikunkel megtortent volna … meglehet nem ugyanott es nem ugyan ugy … tobb mind valoszinu, hogy nem ugyan ott es nem ugyanugy, megis az erzes es a gondolat ugyan az. Nekunk azert jo, mert elmondod helyettunk. Ezert halasak vagyunk es koszonjuk. Mi mind, akik olvassuk. Koszonjuk.
2007. április 18., 09:50
Répa, ez a blogbejegyzésed volt az eddigi legnagyobb csalódás.
Elegáns mozdulattal pont azt billentetted fenéken, amiről azt hitted, hogy apostola voltál: a kispolgáriság, illetve a sémákban és alternatívákban gondolkozás elleni harcnak.
Igaz, hogy pont a másik irányból, de ugyanazt csinálod te is, mit a többiek.
Végső soron te is bebeszéled magadnak: a társadalom arról szól, hogy kilúgozzon a személyiségből mindent, ami egyedi, a beilleszkedés arról szól, hogy feladd az egyéni érdekeidet, értékeidet.
Arról, hogy érvényesülés és a szabadgondolkodás, öntörvényűség kizárják egymást.
És ahogy ezt mások elhitették veled, úgy te sem csak magaddal hiteted el, hanem másokkal is – meghozván a kötelező hozzájárulásodat az önbeteljesítő jóslat rövidrezárásához.
Akkor hát sok sikert a beszürküléshez! Ha úgy véled, hogy nincs másik út. Amelyikkel a társadalomnak is ún. hasznos tagja lehetsz, de a saját értékrendednek is…
2007. április 18., 11:20
Kesztiónak: Répánál egyre jobban látszik a szintetikus drog agypusztitó hatása. Kár, hogy nem tudtad rávenni, hogy inkább THC. Ha folytatja, nem sok jövőt jósolok neki.
2007. április 18., 11:43
Kesztió, nem akar ő beszürkülni, dehogy (és nem is tud, megjegyzem), csupán fáj néki, hogy képtelen beállni a sorba… Ez annyira élethű, hogy magam is átéltem sokszor.
Akit viszont arra ítélt a sorsa, hogy eltérjen a kilúgozhatóságtól, tovább fogja járni a rendelt útját, még ha most nem is tud róla.
2007. április 18., 12:45
Egy másik hozzászólásomban a továbbírásra buzdítottalak, kedves Répa. Most is azt teszem, de lehet, hogy jobb, ha a kommentálási lehetőséget kiveszed. Miért? Mert az emberek (és köztük én is) dícsérnek, írásra buzdítanak. És ez egy idő után elveszi a kedvét az embernek az írástól, vagy ha tovább ír, kvázi kommersz lesz. Ezt nagyon nem szeretném a Te esetedben. Viszont másfelől kellenek a kommentek is, mert van pl. Kesztió. Mindenki ámul-bámul az írásodon, ő meg visszaránt a földre. És kell az ilyen is…
Naszóval. Szépen leírtam, hogy “leginkább feltétlenül nembiztos”, ugye?
Kézcsókom, és kitartást kívánok a továbbiakban is.
P.s: +1 szavazás a “Legjobb blog” kategóriában
2007. április 18., 13:50
felnötté válsz bazzeg:D…nagy kaland:D…hidd el másokkal is megtörtént:)
2007. április 18., 16:37
Ne szenvelegj nyafka luvnya. Ne sajnald ennyire magad. Hagyd a piat meg a drogot. Menjel inkabb dolgozni. Mint a tobbi ember. Akik most helyetted is teszik a munkajukat.
2007. április 18., 17:05
Vigyázat, trollveszély! Szólt már valaki az ápolóknak?
2007. április 18., 17:49
szerintem inkább a rovarírtóknak kellene szólni…
Gondor, idemajd’csúnyátírtam, van, akinek nem kell drog és hasonlók, hanem maguktól tudnak ilyesmit írni. Amit nem sok “többi ember” tud. Látod, még te is elolvastad. Van aki simán elküld melegebb éghajlatra, és van, aki olyan szépen meg tudja ezt mondani, hogy mire befejezi, már félúton is vagy. És remélem, Répa már ezt intézi…
Naderiszpekt!
2007. április 18., 18:14
Ennyit a szolas szabadsagarol. Mennyetek kovet gyujteni es engem ledobalni mert nem azt a dalt eneklem es nem ugy ahogy ti. Kimuvelt emberek vagytok.
Repa meg regen Kesztionak dicsekedett a drogokrol. Kesztio – nagyon helyesen – aszt mondta neki hogy ha muszaj a drog akkor inkabb fu. De ne szintetikus. Repa meg lugatta hogy o jobban tudja. Akkor most mit hadovaltok itt.
A csaj drogoz. Osszefekszik fuvel faval. Renceresen tajtra issza magat. Ez a ti idealotok.
Kar erte mert eredeti gondolatai voltak. Most mar csak nyomokban. Egy ket ilyen ev es irni is elfelejt. Onmagat teszi Szent Mihaly lovara.
2007. április 18., 18:39
Gondor
)
Megkövetlek. Háttérinformációim nem voltak, és most sincsenek Répáról. De amit írtam, azt a drog-nélküliségre vonatkoztatás nélkül is fenntartom. Répa jól ír. Mondhatnám azt is, hogy “szépet”. De minek?
Egyébként szerintem is: ha drog, akkor nemcsak inkább, hanem MAXIMUM fű. Nademostnemezatárgy. (ja, és nem “drogoz”, hanem “drogozik”
Ha összefexik fűvel-fával, az is az Ő ügye (ez a természetes szeksz). És még egy emberé. Azé, akivel összefexik. Az vesse rá az első követ, aki meri.
Nem ismerem Répát, és nem is az ideálom. De szeretem olvasni, mert eredeti gondolatai vannak. Így, jelenben. Mert nemrég olvasom, a régi Répát még ennyire sem ismertem. És szépen le is írja a gondolatait.
És sajnálom, ha igazad van.
2007. április 18., 20:22
Hahaha!
Mostmár tényleg mindenkinek én jutok eszébe a drogokról? Pedig a sokéves átlagnál lényegesen kevésbé értek hozzá…
És remélem, a közvetlen tapasztalat ezután is ki fog maradni, ahogy sikerült eddig megúsznom.
De azzal, hogy „ha muszaj a drog akkor inkabb fu. De ne szintetikus.” maximálisan egyetértek, függetlenül, hogy valóban én írtam-e vagy nem…
2007. április 19., 10:08
Na nem olyan tragikus a helyzet. Ha szerelmi csalódás éri az embert, persze, hogy megáll a világ egy időre, minden átértékelődik és akkor nincs mese, szenvedni kell addig, amíg kell. De ez nem jelenti feltétlenül az összes érték feladását és a kispolgári posvány elkerülhetetlenségét. Megértem Répát, mert olyan életszakaszba lép, amikor lassan az eddig életstílusa nem fog működni, és változtatnia kell. Viszont akkor is, amúgyis változott volna, ha történetesen együtt marad a szerelmével: ha megtaláljuk az igazit, nem hajszolódunk bele minden este a kocsmázásba és nem váltogatjuk a pasikat, hanem inkább otthon maradunk azzal az eggyel (hisz őt kerestük olyan veszettül, nem?) és makarónit főzünk. És nem azért, mert kispolgárok lettünk, hanem mert úgy akarjuk. Aztán hogy ezzel mihez kezdünk, már rajtunk múlik, nem kötelező kiskosztümben járni, recepteket másolni és hülyeségeket beszélni a fodrásszal. De az is szánalmas látvány, ha egy 45 éves hosszúhajú hippi/rokker kínosan igyekszik pörögni, pedig már fáj a dereka:)
Sztem a Répa-féle lányokat nem kell félteni, még akkor is ha ő most félti saját magát. Jól teszi, mert ez kell, de ha elmúlik a fájdalma, megtalálja ő azokat a réseket, amik életben tartják. We all do:)
2007. április 20., 12:23
Off, Kesztió!!!
http://www.sg.hu/cikkek/51811/bemutatta_2007_es_termekeit_a_panasonic
2007. április 20., 12:24
Répa, vállalva a bunkóság cimkéjét, elárulod hány éves vagy?
Legalább megközelítőleg..!
2007. április 24., 17:40
Shalom, Gondor, visszaküldi a mélerdémon a levelemet, írjatok a repablog@freemail.hu-ra, búcsúzni szeretnék tőletek, kivált tőled, Shalom!