Az ajtót mindig halkan nyitotta ki, csöndben tette be maga után, finom, ahogy a macskát is finomat emelte fel az ágyról, hogy helyét bitorolja. Levetkőzött, kezet mosott, és a reggeli álomtól vagy álomtalanságtól átmelegedett ágyamba bújt. Lábát átrakta rajtam, és megkérdezte, hogy vagyok. Sokszor elaludt mellettem, irigyeltem ezért a becses adományért, hogy leteszi a fejét, már alszik is, én nyugtalan vagyok, utolsó erőmmel is kapaszkodom a valóságba, mint egy szalmaszálba, amely megment az öntudatlanság rémétől.
- Megyek, készítek reggelit – mondtam később, sokkal később, amikor rendes polgárok már inkább az ebédhez terítenek. Nyugalom volt mindig, nem volt mobiltelefonja, a társadalmi presztízsét – valamikor még pártautó vitte a Mérleg utcába – már rég sutba dobta, forradalmiságát egy konzervatív lapig hűtötte, iszákosságát elvitte egy infarktus, barátait a kor vagy a korszellem. Csak a kávé, meg a cigi, meg néha én, csak ez maradt meg a hajdan csapongásairól, korhelykedéséről ismert férfinak.
Kardamonmagot és fahéjat teszek a kávéba, kotyogós kávéfőzőn készítem, finomabb, ízesebb kávét ad, mint a modern ketyerék, a kis belvárosi konyhában el sem férne egy ilyen szerkentyű. Félig sütött zsemlécskét teszek a sütőbe, teavajat, sajtot, felvágottat egy tányérra. Ő üresen issza a kávét, én sok tejjel, esetleg mézzel. Ő sokat iszik belőle, és fél doboz cigi is lecsúszik mellé, csúszik a kávé, a cigi, néha egy kis rum, a régi idők ízéért, csúszik, ahogy ő csúszott, egyre messzebb hatalomtól, de mindig méltóságteljesen.
Azt hittem, csak pillanatnyi üzemzavar, de aztán azt írta, nem jön többet. Nem mondta meg, miért.
Sohasem mondta meg a felesége nevét. Sosem mondta meg a gyerekei nevét. Városi pletykákból, eldugott sajtóhírekből fogom megtudni, ha meghal. A temetésén majd hátul állhatok. Névtelen, arc nélküli szerető.

Elküldve: 2009. január 16., 22:54-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.