A levél szabadon felhasználható, a nevek kicserélésével kiválóan alkalmas a másik ember létének meggyalázására. Nem nekem írta, hanem L. barátnőmnek, ő küldte tovább. Illetve: valószínűleg nekem írta, hiszen tudta jól, hogy eljut hozzám. Azt hiszem, ez a levél még tíz évembe fog kerülni.

Répa javasolta a wiwen hogy találkozzunk…Gondoltam, miért ne? Répa az első együttlétünkkor engedte, hogy fogdossam a kezét, emlegette a melleit (azok tényleg szépek), aztán hagyta, hogy megcsókoljam, aztán, mikor hazakísértem, mondta, hogy hát most még nem akar velem lefeküdni, de azért felmerült benne… Utána elmentünk együtt egy kiállításra, aztán kimentem vele a szüleihez, ott megintcsak ő volt az, aki kimondta: nagyon szeretne velem lefeküdni.
Mit kellett volna neki mondanom? Nem akarok veled találkozni, nem tetszel, nem akarok veled lefeküdni? Én nem szeretek embereket – nőket – így megbántani. Vagy utána: “bocs, kösz, ez elég is volt szia?”. Ilyet sem szeretek mondani. S hozzá kell tennem: nekem kevés sikerem volt a nőknél, s akkor éppen nem is volt partnerem, gondoltam: végül is miért ne? Miért ne járjak egy ideig a Répával, ha ennyire rámkattant?
Utána már bennevoltam a kapcsolatban, ahol fokozatosan kiderült, hogy a Répa egyáltalán nem egy olyan boldog, felszabadult ember, akinek én gondoltam, hanem egy nagyon is szerencsétlen, és szeretetrevágyó ember, aki nem néhány kellemes szeretkezést akar tőlem, hanem tőlem reméli a nagy boldogságot.
Énbennem meg egyre inkább jött föl az undor, az, hogy ez a nő engem nem egyszerűen nem vonz, hanem kifejezetten taszít. Taszít a teste, taszít a csókja, minél jobban akarja velem a szeretkezést, csókolódzást, annál jobban. (Kérlek szépen, ezt akkor se mondd el a Répának, ha a levelem többi részét elmondod.)
Egy idő múlva kirúgtam a Répát. De olyan gyönyörűen írt rólam a blogján,amin teljesen meghatódtam, meg egy pillanatra megint éreztem valami fizikai megkívánás-félét, hogy visszafogadtam. (De egyáltalán nem szerettem belé, ahogy te gondolod.)
Utána jött az anyám halála, amikor Répa iszonyú kedvesen viselkedett velem. Hát hogy küldhettem volna el? Aztán jött az erdélyi út, ahol is a Répa egyre világosabban érezte, (mert hiszen nem bírtam folyamatosan palástolni), hogy nekem ez nem jó. Mikor elkezdett izélgetni, hogy hát mi van, akkor megmondtam: szakítani akarok vele. Kijött belőlem, úgy éreztem: semmiféle emberi jóérzés, erkölcsi törvény nem parancsolhatja rám, hogy a végtelenségig járjak egy csajjal, akihez ennyire nincs kedvem, bárhogy sajnálom is.)
Répa erre totálisan elkeseredett. Kiderült, akkor tudom viszonylag a legkevésbé bántani, ha vállalom: még tízszer együttleszek vele. Vállaltam. Azóta mi volt? Voltunk még együtt, valahogy meg tudom csinálni, és próbáltam a Rékához minél kedvesebb lenni, minél kevésbé bántani. Ezért vittem neki ot, ezért adtam neki a nagyanyámtól örökölt dolgokat (nekem már nem kellenek, ha ő lát benne valami érdekeset, miért ne adnám neki?).
Nem akarom azt állítani, hogy teljesen ártatlan vagyok. Jólesett néha a Répa kedvessége, jólesett, hogy egy lány így rajong értem. De alapvetően azt, hogy én a Répának nem mondtam meg, világosan, véglegesen és egyértelműen, hogy nem akarom őt (se szerelemnek, se szexpartnernek), az magyarázza, hogy gyenge voltam, engedtem a Répa nyomásának, és nem akartam őt nagyon bántani… Becsületszavamra ez így van, ha te nem akarsz rólam többet tudni, az a te dolgod, lelked rajta, de próbálj megérteni.
Ölel:MIklós

Elküldve: 2009. február 25., 13:08-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.