Szalonforradalmár
Hát Párizs, az mindennek a teteje volt. Tüntette én persze mindenütt, ott voltam Prágában 2000 szeptemberében, az IMF elleni hatalmas tüntetésen, aztán Göteborgban, Firenzében, Bonnban, és természetesen Budapesten, a Világbank Bajcsy-Zsilinszky utcai épülete előtt, az amerika nagykövetség előtt, a Kossuth téren, égettem bundát a Váci utcában, demonstráltam a szegénység felszámolásáért, az abortuszszigorítás ellen, voltam NATO-ellenes illegális akción, ahol civil ruhás rendőrök csíptek nyakon, kötöztem magamat fához a Roosevelt téren, táncoltam Sanyikával a platón a melegfelvonuláson – de minden akció egy sörözőben ért véget, ahol a cigarettafüst homályában váltottuk meg a világot.
Párizsban, ahogy hullafáradtan feljöttünk az aluljáróból, a tömegben rögtön Bandicicába ütköztünk, aki rögvest előkapta maroknyi hasisgyantáját. Leültünk a fűbe, valami szobor talapzatához, ahol csoportokba verődve már többen merítették bátorságukat e szerből. Én nem szívtam, mivel csak elalszom tőle, de rájöttem, rossz döntés volt kimaradni a körből. Ria és Bandi hahotázva veregették egymás vállát: te, kurva jó ez a tünti, nem? Nehéz is volt rávennem őket, hogy üljünk már be egy kávézóba. (Ehhez azért tudni kell, hogy amíg Prágában és Firenzében szinte minden bolt zárva volt, a kávézók-kocsmák ablakai bedeszkázva, a forradalmakat megszokó Párizsban a tüntetőket nyitott terasszal várták a vendéglősök.) Amíg a teámat szürcsölgettem, pisiltem és fogat mostam, kint kitört a ribillió. A pincér kirohant, bekapkodta a székeket-asztalokat, mintha csak egy nyári vihar lenne. Én félrenyeltem a teámat, Riának megállt a szájában a cigi, Bandika meg elrohant, mert neki minden balhéban ott kell lennie. Nem is láttuk már utána, csak Pesten. Mi is akartunk menni – bár mit szépítsem: én nem annyira -, de a kocsmáros már bezárta a helyiséget, hangos szóval és kedvesen visszanyomott bennünket a székünkbe. Hát, ha maradnunk kell, maradjunk – mondta Ria, és dekkről gyújtott új cigire. Az ablakhoz nyomtuk az orrunkat: kint a kommunisták verekedtek a fasisztákkal, a rendőrök meg fogdosták össze az embereket. A párizsiak unatkozva figyelték a számukra – nekünk legalábbis úgy tűnt – mindennapos eseményt. Pár perc múlva elvonult a tömeg. A vendéglős kinyitotta az ajtót, jókívánságaival elengedett bennünket, kihordta a székeket-asztalokat. Menjünk, nézzük meg a balhét közelebbről – sürgetett Ria. Szedtük is egy kicsit a lábunkat, amíg persze benne nem voltunk, a kellős közepében. Akkor már menekültünk volna valami kis mellékutcába, de rendőrségi kordon vett minket körül. Szerencsére egy fiatal rendőr kimentett minket szorult helyzetünkből: félreállt, és kedvesen kilökdösött bennünket. – Vazeg, Ria, ott a volt pasid – szúrtam ki rögtön a mellékutcában téblábolók közül Pétert. – Most aztán tényleg fogjuk menekülőre.
Egy félreeső arab kisvendéglőben dörzsölgettem fájó lábamat. Aztán szépen hazamentünk.