A lelkiismeret-furdalás váratlanul csap le rám. Bada Dadával is olyan csúnyán beszéltem, nem is egyszer. Kiabáltam vele, legalább fél órán keresztül, amikor még barátkoztunk egymással – magyarul dugtunk -, hogy ne cigizzen az ágyban, és ne igyon annyit, és különben is, egy semmirekellő, ha elveszne, hát bizony nem lenne kár érte. Ilyeneket mondtam.
Egyszer alaposan megkurtította a hajamat, színes tincseimet egy festménybe tette. Emlékszem, Tricepsz pincéjében ültünk, hideg volt, adtam neki pénzt, hogy hozzon bort és sajtot, de ementálit, és pöröltem vele, amiért trapistát vett. Hideg volt, nagyon fáztam. Egyszer meg elhívott, szintén ebbe a pincébe, Ladik Katalin felolvasóestje volt, többórás, szünet nélkül, ő persze zavartalnul felállt és kiment inni, én meg illemtudóan végigültem. Angyalbordák, talán ez volt a címe. És akkor is nagyon fázott a lábam. Ez a pince, a IX. kerületben, elég lepusztult hely volt, régi szenespince, egy pallón kellett lemenni, és a vécé hátul volt, át kellett menni egy udvaron.
Hívott, hogy menjek ki hozzá – valahol Pest külvárosában lakott, kint a világvégén -, de amikor elmesélte, hogy háromszor kell leszállnia az egyébként ritkán járó buszról, hogy rágyújtson, nem mentem el vele.
Aztán még hosszú időn keresztül hívott ilyen-olyan kiállításmegnyitókra, de nekem már nem volt fontos, és nem mentem.
Sok ilyet elpasszolunk az életben, nem?
Vajon most hol az a festmény, a hajammal?

Elküldve: 2006. július 20., 21:22-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.