Kis történet szagról

“Egy lány kéne nékem,
aki büdös és koszos.”

Egyszer megtörtént, hogy büdös voltam. És a megjegyzést ráadásul illetékestôl kaptam: Biegelbauer Páltól. Aki ismerte, olvasta, az tudja róla: a hazai természetgyógyászat egyik úttörôje volt. Az illatokról írt könyvet (Gyógyító illatok: Aromaterápia). Történt pedig, hogy nála, illetve náluk töltöttem a szilveszter estét. Jó barátaim, felesége, gyereke – szívemnek nagyon kedves emberek. Pali is az volt – még most is az, még ha csattanós puszit már nem nyomhatok többet az arcára. De visszatérve az esetre: karácsonyra valami édeskés-bódító parfümöt kaptam. Fürdés után fújtam is magamra. Aztán még egy kicsit fújtam. Aztán még indulás elôtt úgy gondoltam: magamra dobok még pár spriccet. Pedig nem szoktam túlzásba vinni, csak gondoltam, lehetek egyszer én is olyan nô, akit parfümfelhô vesz körül. És mikor megérkeztem, Pali az érzékeny orrát elfintorította, kezembe nyomott egy törülközôt, és megkért, hogy most azonnal mosakodjak meg, és ne tegyek még egyszer ilyet, semmi baj sincs a természetes szagommal, így viszont, bocsássak meg neki, de nem bír megmaradni a közelemben.
Ezt meg is bocsájtottam.
Azt már nem annyira, hogy hajnalban – a feleségével még elmentünk az uncsitesómhoz – kizárt minket a lakásból. Dörömböltünk, toporzékoltunk, káromkodtunk: ilyen nincs, hogy sem ô, sem a kislányuk nem ébred fel. Telefonáltunk, hallottuk, hogy ott csörög a készülék a fejük mellett. Végül a cipôm sarkával betörtem az ajtó kis ablakát. Berontottunk a szobába: édesdeden aludtak együtt.

“Egy lány kéne nékem,
aki rám csak rosszat hoz.”

(idézetrôl:
- Editke, édesapád ugye a Bizottságban zenélt?
- Igen, miért?
- Csak eszembe jutott.)

Válasz