“Nézz szét ezeken a.
Ezt mind én hagytam abba.
Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.”

Hát ezt is megértem. A harmincötödiket. Pedig nemrég voltam tizenhat. Nem is értem, hogyan történt, hiszen tegnap szöktem meg otthonról, hogy egy díler fiúval rójam nap-, de még inkább éjhosszat a várost, miután kirúgtak a gimnáziumból. Szinte hihetetlen, hogy azóta lassan húsz év telt el.
Ennyi idős vagy? – csodálkoznak az emberek. – Ó, én csak 25-nek gondoltalak.
És tényleg, ha tükörben nézem az arcom, még nem hagyott nyomott rajta sem az idő, sem egy ideges arab kése, Leilával, az arab démonnal ellentétben. De valahogy mégis más lett. Talán a tekintetem, az már más.
Nem töltöttem még ki halálkalkulátort, de azt hiszem, nem értem még életem derekára. Felmenőim hosszú életnek örvendtek, apám-anyám egészséges, elég jó génállományt kaptam, meg jó, jó, iszom, meg néha cigizem, meg hát jó, az is igaz, hogy néha felszippantok valamit, de nem vészes, továbbá sok gyümölcsöt fogyasztok, biciklizem, meg naturista uszodába járok.
Meg jó sok barátom van, nagy-nagy családom, ezernyi kávéházi ismerősöm, jókat tudok mulatni, van társállatom, és ezek a kis apróságok, amelyek mind-mind hozzájárulnak a hosszú élethez.
Szóval kinéz nekem még negyven-ötven év. Hacsak nem loccsan szét az agyvelőm egy autó szélvédőjén – szerencsére a legtöbben féltik a szélvédőjüket – vagy egy rosszabb pillanatomban nem találok ki magamnak valami látványos és drámai halálnemet – inkább nem -, vagy kitör a forradalom, és lelőnek a barrikádon, ezt bírnám, csak nehogy az legyen, hogy leverik, és a végén kivégeznek, vagy még rosszabb: nem verik le, hanem a saját elvtársaim állítanak falhoz, volt már ilyen.
A kor nagy áldása, hogy nem kérdeznek hülyeségeket tőlem. A “mégis mondd, mit akarsz kezdeni az életeddel?”-típusú baromságokat már mellőzik az emberek, az “ugyan, ugyan, előtted még az élet, eljön majd az igazi” stb. közhelyekkel sem bombáznak annyit. Egyre szabadabban, sőt szabadosabban viselkedem, és most, hogy már kapisgálom, örök életemre szerelmi pária maradok, már egyáltalán nem szeretnék semmiféle koholt nőképnek megfelelni. Meg úgy viselkedni.
Tegnap teljesen egyedül kicseréltem a gázpalackot. Leszereltem, hívtam egy taxit, vettem egy újat a kútnál, és visszaszereltem. Sumi nevű kőleszbikus barátnőm villanyszerelő, és megint megérett bennem az elhatározás, hogy megtanulok szerelgetni, nem nagyon, csak egy kicsit, villanyt, biciklit, veszek elemet a vibrátoromba, és tök jó autonóm nő leszek, és akkor már nem kell semmit sem kérnem a férfiaktól, az lesz ám a jó világ!
Férfiak. Akitől függ az ember. Dobolok az ujjaimmal az asztalon, bűvölöm a telefont: csörögj már, az istenért! Nem csörög, csak harmadnap. Nem ér rá. Várok. Aztán azt mondja, hogy egy semmirekellő kurva vagyok. Vagy nem mond semmit, csak felszívódik. A titkárnőjével üzenget. Vagy szeret, de meghal, és már a temetésre sincs kedvem elmenni.
Megírom őket. A majdnemszerelmeket. Születésnapom éjszakáján elhatároztam: számot vetek ezzel is. A szégyeneimmel.
Elő a metélttel, elő a mákkal, elő a régi jó dumákkal – ahogy a Neurotic énekli, kapjuk elő azokat a régi jó kis botrányokat, szóljon, robbanjon, durranjon.
Izgalmas bejegyzések előtt állunk.

(Petri György: Büszkélkedés)

Elküldve: 2006. szeptember 6., 14:14-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.