Szentendrei skanzen

Tegnap özvegyen maradt Klári néném, apám legfiatalabb – 71 éves – nővére meghívott a skanzenbe. Még sosem jártam ott, ami azt illeti, Szentendrén is régen voltam, pedig sok barátom él ott, akik bármikor örömmel látnak. De ez a szabadtéri múzeum kint van a fenében, ritkán járó helyijáratot kell igénybe venni. De megéri.
Valahogy így kell kinéznie egy falumúzeumnak. A hatvanhektáros terület minden négyzetcentimétere gondozott, ápolt, minden háznál mosolygós nyugdíjasok, akik végigkísérik a látogatót, mesélnek a házról, a benne található tárgyakról. Mindenütt ivókutak, kifogástalan tisztaságú mosdók – mozgássérült vécék is voltak! -, szemétgyűjtők – persze azért valaki még így is szemetelt, Klárival összeszedtük -, Braille-írásos információs táblák, szoptatós helyiségek: mondtam is Klárinak, igen, most valahol Európában érzem magam.
Sajnos nem vagyok sem néprajzos, sem muzeológus, nem tudok érdemben írni az állandó kiállításokról, csak annyit tudok mondani: nekem nagyon tetszett. Legjobban a Felső-Tiszavidék házai mind közül.
Klári néném egész nap nyomta a sódert. Mesélt a nagypapájáról, a déd- és ükszüleiről – meg is jegyeztem neki úgy mellesleg, hogy azok az én felmenőim is -, a gyerekkoráról, hogy amikor apámmal levitték őket a bombázások elől Györkönybe, ott még milyen használati tárgyak voltak. Büszke is voltam rá: nézzétek, ez a gyönyörű, intelligens, jó beszédű, sportos, egészséges öreglány az én nénikém! Még libikókáztunk is a játszótéren.
Mert egy kicsit habókosak vagyunk családilag, és a hülyeség meglepően jól konzerválja az embert.
Kár, hogy csúszda nem volt.

Válasz