Búcsú
2007. április 17.Legyőztek.
Csak az első a nehéz. Amikor húsvét hétfőn letérdel az ember a fenti fürdőszobába, lenyomja a torkán azt a fogkefét, amit pár napja még az a férfi használt, aki pár nap alatt fontossá vált, vagy csak illúziókat kergettem, nos, egy kicsit birizgáltam a torkomat, a kefe részével — de rájöttem, ez nem jó technika, mert egyszer felsértettem vele a mandulámat és vérzett, csak a nyelét kell ledugni –, először csak nyál jön, összerándul a gyomrom, majd feljön a matéria, anyám sonkája, tojása, kalácsa.
Egyszer be kell illeszkedni. Igazodni a társadalmi normákhoz. Akkor már nem lehet későn bőgetni az Internacionálét meg a Gézu anyját, nem lehet trappolni az éjszakában, „buliról bulira hirdetni az igét”*, és ha átmegyünk egy barátnőnkhöz, már nem evidens, hogy ott is alszunk, hajnalig markolászva a borosüveget. Már meg kell felelni, reggel munkába kell indulni, nyolcra, tízig pedig semmit sem lehet enni, utána is csak valami kalóriaszegényet, munka után sportolni kell, este citromfű teát inni. És majd asszimilálódva, hátrahagyva minden lázadást, elmegyek anyámmal kiskosztümöt venni, és anyám majd örülni fog, hogy végre rendesen öltözöm, és végre egy felső, amiből nincs kint az egész mellem, és végre nem felemás zokni van rajtam, én meg majd állok a próbafülkében, a pasztellszínű blúzban és barna szoknyában, a behódoltak alázatosságával.
Egyszer majd el kell költözni a dzsánki-csajos lakásból, pár lépésnyire a streetartos Stark Attila stencilmajmától, ahol a nagy platánfa nő, alulról megtámasztva, megbízható őrfa, amelyet látni a google.mapson, ahol a macskák játszanak Zoli autóján, Zoli meg dühösen sicceg, folyton mérges, és egyre csúnyább. És a szobát is itt kell hagynom, ahol rózsaszín orrú patkányok futkároznak a falon, az ajtó mellett pedig egy világfa nő, érdekes lényekkel, tündérkékkel az ágain. Majd megállok az ajtóban, egy percig még visszanézek, és azt mondom: Mindent összevetve, boldog voltam itt. Megölelem Riát, és elmegyek. Így fog történni, amikor felnövök.
És amikor már felnőtt leszek, titkolni fogom, hogy így éltem, a sok szeretőt, a szívásokat és mértéktelen piálásokat.
Pár hajszállal kezdődött minden. Minor anomália, így hívják, olyan születési rendellenesség, ami az életminőséget nem befolyásolja, ez volt a neve annak a három-négy szőke kis finom szálnak, ami a nyakamon nőtt, amit szerettem, de azt mondta egy férfi: undorító, és én levágtam, és azóta napra nap engedek egy kicsit, és olyan leszek, amilyen nem szeretnék lenni.
Néha kapunk védelmet az égiektől, már ha vannak egyáltalán égiek. A Vajdaságból menekült éhezőművész egész szombat éjjel ölelt, én nem vágytam rá, mert orromban még Miklós szaga volt, de nélküle nehezebb lett volna elviselni azt, amikor azt mondta, akit annyira kívántam, hogy egy mozdulatára elélveztem, hogy kövér vagyok, és smink nélkül csúnya is, és sosem fogok így párra lelni, és erre már nem lehet semmi frappánsat mondani, csak letenni a telefont.
Küzdelmek jönnek most, vizsgamunka és munkakeresés, önéletrajzok küldözgetések, munkainterjúk, és az éhség, a mérhetetlen éhség.
Néha úgy érezem, mintha nem is velem történne az életem, mintha egy filmben lennénk. Mint a múltkor, amikor az eső elől Lucával behúzódtunk a Horváth Mihály téri templomba, és ott éppen egy kórus énekelte a Rekviemet, csak fogtuk egymás kezét, és hallgattuk áhítattal. Vagy amikor megcsókolt éjjel a körúton, az is filmszerű volt – talán mert az is tele volt áhítattal.
- Én is kaptam már kemény mondatokat az élettől – vigasztal a roma haverom. – A múltkor például az apám azt mondta, hogy cigány vagyok.
Ebben a városban születtem. A Királyhágó utcában volt a Honvéd kórháznak a szülészete (nem tudom, megvan-e még, vagy áldozata lett a politikai umbuldának). Kívánt gyerek vagyok, apám és anyám szerelemből hívtak életre, s szeretnek most is, teljes szívükből.
Ez a város – „egy távoli bolygó, itt élni nem rossz, és itt élni nem jó”** -, ahol otthon vagyok, ahol ismerősök jönnek szembe az úton, ahol tudja az ember, melyik út szélesen egyirányú, s lehet a forgalommal szembe menni, melyik macskaköves, hol vannak becsületsüllyesztő talponállók, ahol ötszázért két sört és egy narancsos vodkát iszol, hol vannak az alternatív helyek, vagy az a marokkói kávézó, az apró vécéjével, az ember már nem keresi a mosdót egy színházban, mert ismeri a járást, a mozikban sem, de a Műpában még mindig élvezettel nyomogatja a vécéülőke fertőtlenítő gombját, ebben a városban ismerek már mindent, azt is, hol érdemes állni a Combinón, meg azt is, kitől lehet lopott parfümöt vásárolni.
Egyszer majd elmegyek ebből a városból is talán, a Gellért-hegyről majd egy percre lenézek, és arra gondolok, hogy mindent összevetve boldog voltam itt.
Sok minden kimaradt, jó történetek, például amikor egy átoklevevőhöz mentem, mert úgy éreztem, átok ül rajtam, nem néznek rám a férfiak, nem akarnak, aztán estére már lett is szeretőm – az átoklevevő, hatékony szakember.
Vagy nem írtam Zedlitzről – magamban hívom csak így, „mert az én Hymen fészkem jelesbb mint leg-több asszonyé, benn Priapust pulsálás fogadja, be-felé rángatón s szorosan gyürücskél (…), csak olly nagy ló bírja mint Zedlitz”*** -, a kovácslegényből lett neves történészről, aki valami egészen ősi szexualitással bírt, távol állt tőle minden értelmiségi finomság, csak erő volt, hatalmas.
De azért sok minden érdekes is volt benne. Nem? Remélem. Minden összevetve, azt hiszem, boldog egy év volt.
(* ef. Zámbó Happy Dead Band, ** Európa Kiadó, *** Weöres: Psyché)