Legyőztek.

Csak az első a nehéz. Amikor húsvét hétfőn letérdel az ember a fenti fürdőszobába, lenyomja a torkán azt a fogkefét, amit pár napja még az a férfi használt, aki pár nap alatt fontossá vált, vagy csak illúziókat kergettem, nos, egy kicsit birizgáltam a torkomat, a kefe részével — de rájöttem, ez nem jó technika, mert egyszer felsértettem vele a mandulámat és vérzett, csak a nyelét kell ledugni –, először csak nyál jön, összerándul a gyomrom, majd feljön a matéria, anyám sonkája, tojása, kalácsa.

Egyszer be kell illeszkedni. Igazodni a társadalmi normákhoz. Akkor már nem lehet későn bőgetni az Internacionálét meg a Gézu anyját, nem lehet trappolni az éjszakában, „buliról bulira hirdetni az igét”*, és ha átmegyünk egy barátnőnkhöz, már nem evidens, hogy ott is alszunk, hajnalig markolászva a borosüveget. Már meg kell felelni, reggel munkába kell indulni, nyolcra, tízig pedig semmit sem lehet enni, utána is csak valami kalóriaszegényet, munka után sportolni kell, este citromfű teát inni. És majd asszimilálódva, hátrahagyva minden lázadást, elmegyek anyámmal kiskosztümöt venni, és anyám majd örülni fog, hogy végre rendesen öltözöm, és végre egy felső, amiből nincs kint az egész mellem, és végre nem felemás zokni van rajtam, én meg majd állok a próbafülkében, a pasztellszínű blúzban és barna szoknyában, a behódoltak alázatosságával.

Egyszer majd el kell költözni a dzsánki-csajos lakásból, pár lépésnyire a streetartos Stark Attila stencilmajmától, ahol a nagy platánfa nő, alulról megtámasztva, megbízható őrfa, amelyet látni a google.mapson, ahol a macskák játszanak Zoli autóján, Zoli meg dühösen sicceg, folyton mérges, és egyre csúnyább. És a szobát is itt kell hagynom, ahol rózsaszín orrú patkányok futkároznak a falon, az ajtó mellett pedig egy világfa nő, érdekes lényekkel, tündérkékkel az ágain. Majd megállok az ajtóban, egy percig még visszanézek, és azt mondom: Mindent összevetve, boldog voltam itt. Megölelem Riát, és elmegyek. Így fog történni, amikor felnövök.
És amikor már felnőtt leszek, titkolni fogom, hogy így éltem, a sok szeretőt, a szívásokat és mértéktelen piálásokat.

Pár hajszállal kezdődött minden. Minor anomália, így hívják, olyan születési rendellenesség, ami az életminőséget nem befolyásolja, ez volt a neve annak a három-négy szőke kis finom szálnak, ami a nyakamon nőtt, amit szerettem, de azt mondta egy férfi: undorító, és én levágtam, és azóta napra nap engedek egy kicsit, és olyan leszek, amilyen nem szeretnék lenni.

Néha kapunk védelmet az égiektől, már ha vannak egyáltalán égiek. A Vajdaságból menekült éhezőművész egész szombat éjjel ölelt, én nem vágytam rá, mert orromban még Miklós szaga volt, de nélküle nehezebb lett volna elviselni azt, amikor azt mondta, akit annyira kívántam, hogy egy mozdulatára elélveztem, hogy kövér vagyok, és smink nélkül csúnya is, és sosem fogok így párra lelni, és erre már nem lehet semmi frappánsat mondani, csak letenni a telefont.

Küzdelmek jönnek most, vizsgamunka és munkakeresés, önéletrajzok küldözgetések, munkainterjúk, és az éhség, a mérhetetlen éhség.

Néha úgy érezem, mintha nem is velem történne az életem, mintha egy filmben lennénk. Mint a múltkor, amikor az eső elől Lucával behúzódtunk a Horváth Mihály téri templomba, és ott éppen egy kórus énekelte a Rekviemet, csak fogtuk egymás kezét, és hallgattuk áhítattal. Vagy amikor megcsókolt éjjel a körúton, az is filmszerű volt – talán mert az is tele volt áhítattal.

- Én is kaptam már kemény mondatokat az élettől – vigasztal a roma haverom. – A múltkor például az apám azt mondta, hogy cigány vagyok.

Ebben a városban születtem. A Királyhágó utcában volt a Honvéd kórháznak a szülészete (nem tudom, megvan-e még, vagy áldozata lett a politikai umbuldának). Kívánt gyerek vagyok, apám és anyám szerelemből hívtak életre, s szeretnek most is, teljes szívükből.
Ez a város – „egy távoli bolygó, itt élni nem rossz, és itt élni nem jó”** -, ahol otthon vagyok, ahol ismerősök jönnek szembe az úton, ahol tudja az ember, melyik út szélesen egyirányú, s lehet a forgalommal szembe menni, melyik macskaköves, hol vannak becsületsüllyesztő talponállók, ahol ötszázért két sört és egy narancsos vodkát iszol, hol vannak az alternatív helyek, vagy az a marokkói kávézó, az apró vécéjével, az ember már nem keresi a mosdót egy színházban, mert ismeri a járást, a mozikban sem, de a Műpában még mindig élvezettel nyomogatja a vécéülőke fertőtlenítő gombját, ebben a városban ismerek már mindent, azt is, hol érdemes állni a Combinón, meg azt is, kitől lehet lopott parfümöt vásárolni.
Egyszer majd elmegyek ebből a városból is talán, a Gellért-hegyről majd egy percre lenézek, és arra gondolok, hogy mindent összevetve boldog voltam itt.

Sok minden kimaradt, jó történetek, például amikor egy átoklevevőhöz mentem, mert úgy éreztem, átok ül rajtam, nem néznek rám a férfiak, nem akarnak, aztán estére már lett is szeretőm – az átoklevevő, hatékony szakember.
Vagy nem írtam Zedlitzről – magamban hívom csak így, „mert az én Hymen fészkem jelesbb mint leg-több asszonyé, benn Priapust pulsálás fogadja, be-felé rángatón s szorosan gyürücskél (…), csak olly nagy ló bírja mint Zedlitz”*** -, a kovácslegényből lett neves történészről, aki valami egészen ősi szexualitással bírt, távol állt tőle minden értelmiségi finomság, csak erő volt, hatalmas.

De azért sok minden érdekes is volt benne. Nem? Remélem. Minden összevetve, azt hiszem, boldog egy év volt.

(* ef. Zámbó Happy Dead Band, ** Európa Kiadó, *** Weöres: Psyché)

Ó, ez a máramarosszigeti csodarabbi, úgy tapasztalom, hatékonyan dolgozik, bár Apró Dolgok Istennőjének még nincs új bokája, pedig határozottan kértem, és Andi barátnőm sem özvegy még, pedig na, hát úgyis gój a férje, engem viszont megkörnyékezett egy ó, ó, egy újlipóciai értelmiségi sarj, akin látszik, hogy húszévi kemény terápiás munka van amögött, hogy sikeresen becsekkolt a társadalomba. És ó, ó, kiderült, hogy hideg és nagypolgári lakásában én már aludtam, de ó, jaj, nem vele, hanem a legjobb barátjával, akivel – szerencsére – nem volt soha viszonyom, mindössze egy alapos pohárnézegetés következtében keveredtem oda. És már kint is volt nálam, mert szombat délelőtt elmentünk a sajtófotó-kiállításra, és utána már, ó, ó, nem akartunk külön lenni, ezért hazajött velem anyámhoz, aki, ó, ó, borzalom, a konyhában, mikor ő nem látta, ollóként ütögette össze a mutató- és középsőujját, jelezve, látja ő, hogy ennek az embernek az ivarszervéből már lemetszettek egy darabot. És az apám bort nyitogatott, mert az apám sznob lett, és kedvére való, ha neves történész-filozófus (doktor-piédzsdí-professzor meg mifene) férfiakat viszek haza, ezért hát félrevonultak megbeszélni a világ sorát, és már hallom is, ahogy apám, ó, ó, azt mondja, hogy bizony, milyen jót írt az én Sz. M. barátom a Beszélőben, hát ez egy igazán okos ember. Aztán még átjöttek öcsémék is, és Hangának rajzolt cicákat, ó, ó, szerintem egy kicsit aránytalanul nagy lett a fejük, de a fán üldögéltek és whiskasos konzervvel, és egész jópofák voltak. Aztán fent voltam nála, alig bírtuk a bringámat begyömöszölni a liftjébe, és befűtötte jól a szobát, hogy ne fázzak, és éjszaka úgy ölelt, hogy nem attól tényleg átmelegedett a testem, s a szívem is.
Csak egy baj van.
Ismerem én már az élet kegyetlen igazságát: létünk minden egyes boldog mézcsepp-pillanatáért vaskos árat kell fizetnünk.

„A szexuális szabadságomat egy idegroncstelepen töltöm el.”

Na, hogy is van ez a játék, kérem szépen? Egy hét szex nélkül egy veréb, egy hónap egy bagoly, egy év egy sas, tíz év, nos az már egy turulmadár, na, hát nekem verébből már egész regimentem van, bagolyból is annyi, amennyi elég lenne a hazai népesség számára, ha bagollyal szeretnének üzenni, sajnos, sasból is akad, de volt idő, amikor komolyan úgy hittem, jogosan megpályázhatom a turulmadarat is: ebben az országban nekem már babér nem terem, esetleg útra kelhetek, és megnézhetem, hogy áll-e még a honvédnak a Hargitán, mert ebben a degenerált városban már lehúzhatom a redőnyt, és kiírhatom, hogy „érdeklődés hiányában megszűntem”. Korosabb barátnőim nem értik: de hát egy menetre azért lehet alkalmi partnert szerezni, nem, mondják nekem. Te leragadtál a hetvenes években, feleselek velük, a magyar pasik legfeljebb a proszektúrán lelnek maguknak megfelelő partnert, rendes szex egy élő nővel ma már devianciának számít, hát vedd tudomásul, nem lehet, mostanság egy kósza numerára is nehezen kapható valaki.
Szóval, most megint lesz egy baglyom, napokon belül. Zolika lepattant, gondolom, azóta már visszaköttette a pornócsatornát, elvégre szerencsétlen prostituáltak megerőszakolására sokkal izgalmasabb recskázni, mint egy hús-vér nővel lenni, aki néha hozzányúl a könyveihez, és álmában is nő a haja. Hívtam, hogy jöjjön békejelre, de azt mondta, irtózik a sok embertől, mondtam, hogy jó, akkor van jegyem a Maria Serrano-estre, de azt mondta, hogy kevesebb embertől is irtózik, mondtam, hogy jó, akkor találkozzunk előtte, és odaadom a lakáskulcsot, de azt mondta, az meg bonyolult. „Hát ha neked ez bonyolult, akkor inkább mellőzzük egymást”, vágtam dühösen a telefonba, mire azt mondta: „Jó.” Azóta nem hívott.
Neki mindegy, én meg gyűjtögethetem tovább a madarakat. Csak abban reménykedem, ha lesz egy turulmadaram, az felkelti az ornitológusok érdeklődését, és talán lesz közöttük egy férfi is. Csak tíz év az egész. Fél lábon is kibírom.

(*Kontroll Csoport)

Cigány vagyok. Na már úgy, politikailag, mert egyébként fehér, szeplős bőröm és zöld-szürke szemem miatt kisebbségi létemet elfedve élvezhetem a többséghez tartozás előnyeit.
A legtöbb gádzsóval ellentétben nekem mindig is voltak cigány barátaim, barátnőim, engem anyagilag ritkán kurtítottak csak meg (tíz az egyhez a gádzsók javára), sőt, azt is mondhatom: számtalan előnyhöz jutottam a barátságuk révén. Illegális szoftverek és hamis BKV-igazolvány, seftelt holmik, százér’ paradicsom, paprika, dinnye, mikor minek van szezonja, és még az isten tudja mi minden az, amivel jóvoltukból gyarapodtam.
Zágoni cigányokkal szoktam együtt utazni az agglomerációba, ők még Budapest határán belül szoktak leszállni. Ha tudok, beszélgetek velük, kivált a két asszonnyal, ha sok munkám van, odaadom nekik a walkmanemet, Ando Drom kazettával, örömmel hallgatják. Egyszer el is felejtkeztem róluk, a kocsi másik végében nevetgéltek, többen voltak, férfiak, nők. Mielőtt leszálltak volna, szépen visszaadták a szerkentyűt, illedelmesen megköszönve. Az előítéletes fehér asszonyság meg is kérdezte: nem félt, hogy ellopják? Nem, nem féltem.
Ma a buszon spanoltam össze egy erdélyi roma emberrel. Nem volt már szomjas, az látszott rajta, dudorászott magában, a gádzsók persze ilyenkor elhúzódnak, én meg csak azért is mellé, virítok a fehér bőrömmel. Áfonyalikőrje volt, román kólás flakonban, a kesernyés illat megcsapta az orromat. Egy ideig tűrtem csak.
- Édes testvérem, olyan kívánatos az illata, adjál már egy kortyot – szóltam hozzá, kicsit hangosan, mert a gádzsók provokálásánál szórakoztatóbbhoz kevés dolog fogható. Szabadságon van, derült ki, a nővéréhez megy, csak már kicsit elázott. Az itókából meg fogyasszak csak bőven, Erdélyből van, jóféle. A kesernyés bordó lé átmelegített ebben a cudar időben. Vigyem csak el az egész flaskával, kezdte tukmálni a végállomáson, jó szívvel adja, fogadjam el.
Na most mondjátok meg, édes testvéreim, mit lehet ilyenkor tenni? Áldon meg benneteket az Isten, tavesz baxtalo!

Hungarikum, valódi hungarikum a békejel, egy humanista fiú fejéből pattant ki az ötlet, s rendezik meg, immáron negyedszerre ezt a látványos demonstrációt a Hősök terén. Sőt, már nem csak a Hősök terén: Budapest több pontján, vidéken, New Yorkban, sőt Ghánában egy libériai menekülttáborban is fellobbantak a fáklyák.
A tavalyi év kivételével – amikor a gipszlevétel után még alig bírtam járni – részt vettem mindegyiken. Van abban valami felemelő, hogy létezik a világon egy egységes törekvés a jóra: a rendezvényen egyaránt képviseltették magukat környezetvédő, feministák, baloldaliak és középutasok, pacifisták és „semmilyen isták” is. Tudom, tudom, megveszekedett romantikus vagyok, rendíthetetlenül hiszek abban, hogy a kisember fontos szerepet tölt be a társadalmi fejlődések előmozdításában, s a világ olyan szívszorítóan rohan valami félelmetes katasztrófa felé, hogyha mást nem is tehetünk, a szavunkat fel kell emelni, létünkkel demonstrálni kell az akaratot a változásra.
Képmutatás lenne persze azt állítanom, hogy csak és kizárólag az eszme visz ki az utcára: a barátok, a közösségek épp annyira fontosak. Hmm, mert társadalmi életet élni, az ám a jó. Végigcsókolni száz embert, mantraként ismételgetni, hogy „jaj, drágám, jól vagy, olyan rég nem láttalak”, ez az, ami a lelkemet igazán felmelegíti.
Aztán a fáklyák tüzében kicsit enyhül a hideg márciusi levegő, pár percig csöndben maradunk, hogy azokra a borzalmakra gondoljunk, amelyeket – istennek hála – csak a híradó képernyőjéről ismerünk, aztán hazamennek a legények, én is eltekerek, itthon leolvasztom kesztyűtlen kezemet a kormányról, s a forró fürdő után már csak G. A. úr X-beli kalandjairól olvasok.

Az úgy volt, hogy tegnap már délelőtt sikerült egy kicsit elhomályosulnom, és ezt az állapotot fenn is tartottam estig, amikor is az agglomerációban, aggódó anyámnál rajtaütésszerűen elaludtam.
A Városligetben üldögéltünk, a Pecsa mellett, úgy huszan, szélsőbalosok, és elsősorban üvegnézegetéssel múlattuk konstruktívan az időt, illetve néha valaki beszélt arról, hogy Táncsics kommunista volt-e, a forradalom eszméi mennyire voltak baloldaliak, de többnyire senki nem figyelt az alkalmi szónokokra, csak arra, van-e még az asztal alatt valami jóféle kisüsti. Páran kibicikliztünk a Hősök terére, de szomjasak lettünk, és gyorsan visszamentünk. A srácok fociztak, az egyik véletlenül pont eltalálta a fenekemet, ami ilyenkor úgyis fáj az első biciklizéstől.
Alkonyatkor aztán összeszedelőzködtünk, a buli a Múzeum-körúton folytatódott a többieknek – én már elígérkeztem anyámhoz -, előtte még hazatekertünk vacsorázni. Útközben összeszedtük egy régi barátnőm igencsak megnőtt kislányát, akit tizenöt éve még a nyakamban hordtam, nem mondtam meg neki, hogy a tejszínes csirkében volt egy kis bacon, mert régebben még többször én mentem érte a zsinagógába, na meg ki hallott már bacon nevű disznóról?
Az Aradi utca sarkánál váltunk el, annyi rendőr volt, hogy utána is szóltam jó hangosan:
- Eszter, ha megmondod anyádnak, hogy kiskorú létedre megkínáltalak egy pohár borral, esküszöm, nem kapsz legközelebb kábítószert!
A hatóságok figyelmét azonban nem sikerült magamra vonni, pedig akkor már a lépéseim sem voltak olyan magabiztosak.
A hétórási csatlakozást HÉV-et elkaptam, azon ért utól anyám hívása.
- Kislányom, ugye már hazafelé tartasz.
- Igen, igen, mindjárt otthon vagyok.
- Na jó, csak mert a házatok előtt randalíroznak.
- Miii? Akkor visszafordulok – dolgozott még bennem az ital rendesen.
De ilyenkor az anyák győznek. Megkockáztatom: ha anyák vezetnék a világot, nem lennének háborúk és forradalmak, unokák képeit mutatnák egymásnak a frontvonalon, és átkiabálnának a barrikádok fölött: Te milyen fűszereket teszel a krumplifőzelékbe? Mit használsz levéltetvek ellen? És úgy egyébként is: megadnád a kozmetikusod számát?

Mindig is olyan akartam lenni, mint Elinor Dashwood. Olyan méltóságteljes, aki az élet minden pörölycsapását arcrezdülés nélkül fogadja, és aki, pont mert olyan hihetetlenül finom és elegáns, sosem megalázható.
Próbáltam ilyen lenni, de nem mindig ment.
Huszonkevés évesen még tudtam sírni, jelenetet rendezni, nyilvánosan hülyét csinálni magamból.
Tizenkét éve is már annak, hogy viszonyt folytattam konzervatív napilapunk szerkesztőjével. Az az igazi szívtipró volt, aki jó éttermekbe vitt, mindig ő rendelt nekem, ínyenc volt, ínyenc volt a szexben is, holott, mit szépítsük, nem volt túl nagy természetű. Olyan volt, aki mesterien értett ahhoz, hogyan érezze mellette a nő mindig szépnek és okosnak magát. Szemfényvesztő volt.
Aztán végül megcsókolt, és azt mondta, szerdán hív. De nem hívott.
Nem is gyanakodtam először semmire, azt hittem, esetleg gondja adódott, így másnap rátelefonáltam a szerkesztőségbe (akkoriban még főszerkesztő volt egy másik, szintén jobbos lapnál). A titkárnője azt mondta, ne keressem többet. „Hülye féltékeny kurva” – állapítottam meg, még mindig abban a naiv hitben, hogy valami roppant félreértés áldozata vagyok.
És elkezdtem futni a köröket, felhívtam a barátait és lementem a törzshelyére, és elküldött mindenki a fenébe, ki finomat, ki durvábban, és miután már nagyon megszégyenültem, rá kellett jönnöm, hogy szó sincs itt félreértésről, vannak ezek a bátor magyar férfiak, akik a titkárnőjükkel üzengetnek a szeretőjüknek.
Nem az én szégyenem ez, mégis én szégyellem.
Láttam őt azóta, kocsmákban, már az arcom sem rezzent, ránéztem, mint egy idegenre, ő köszönt, én elfordultam. Hallottam, hogy sportból űzi ezt a nőkkel, hogy volt egy zsidó lány, aki halálosan szerelmes volt bele, s azzal kérkedett a szerkesztőségben, hogyan sikerült megalázni, ó, hallottam azóta hőstetteiről!
Én a leckét megtanultam.
Csak attól félek, egyszer talán lesz valaki, aki nem hív fel szerdán, mert bajban van, aki talán vár rám – de én már nem fogom őt keresni.

*Jane Austin regényéről van szó természetesen

„Meg akarlak érteni, te hippperrealista mélabúúúú”

Én igazán nem szeretnék pimaszkodni, de nem tehetek róla, kikéredzkedik belőlem, próbáltam én már kézzel is betapasztani a számat, lefogni a nyelvemet, de reménytelen: a csípős szavak megállíthatatlanul tódulnak kifelé belőlem, nyelvem pörölyként csap le emberekre. Jó érzékem van ahhoz, meddig mehetek el, de nem egyszer fordult már elő határátlépés.
- Ó, igazán sajnálom, ha megsértettem – mondom ilyenkor szempillámat rezegtetve -, de sajnos nem sok szervilizmus szorult belém. Ha talpnyalóra van szüksége, rossz emberrel beszél.
Mit lehet tenni egy ilyen mondat után? Lenyelni a fiaskót.

Az iskola természetesen istentelenül jó terep tehetségem ebbéli kibontakoztatásához. A művtöri tanár például szabályosan provokál, szereti, ha beszólok neki, csatáinkon – amelyen az egész osztály szórakozik – rendre alulmarad, tisztelem a benne rejlő küzdőszellemet, de nem egy verbális Ferrari, lassan gyorsul és könnyen defektet kap, aprócska szexuális célzásra elvörösödik, ettől én még jobban felbátorodom, és fejemet hátra hajtva kacagok rajta.
De azt már rossz néven vette, amikor az első sorból az általa oly nagyra becsült rövidfilmet becsmérlő szavakkal illettem (egy golyóval pöcögtettek egy asztalt tíz percen keresztül, volt rajta egy műanyag játék katona).
- Mindjárt katarzisom lesz – kezdtem a gúnyolódást a harmadik percben. – Tanár úr, ezt egyébként egymásnak készítik, vagy mégis: ki a célcsoport? Mert én szeretem Tarkovszkijt, meg Gus van Santot, meg minden, de szerintem ez átverés…
Halálosan megsértődött, láttam rajta. Gondoltam, egy ideig elkerülöm, majd csak megbékél, nem is mentem ma be az órájára, de a kapuban összefutottunk. Mosolygott. Ettől kissé felbátorodtam.
- Miről maradtam le ma? Asztalpöcögtetős filmről?
- A hiperrealizmust vettük.
- Tanár úr, arra gondoltam – negédeskedtem álszentül -, hogy az év végi dolgozatomban egy olyan alkotót veszek górcső alá, aki nem illeszkedik szervesen a kortárs képzőművészeti kánonban. Macskássy Izolda selyemképei roppantul tetszenek…
Célba ért a sértés, megrándult az arca.
- Jó, elismerem, Birkás Ákos munkái izgalmasabbak, de ezekben a selyemvirágocskákban van valami letisztultság, valami meditatív nyugalom… – tetéztem. – Jaj, tanár úr, csak nem arcul csaptam?
- Ez annál sokkal rosszabb. Nagyon fáj.
És akkor én nagyvonalúan kegyet gyakoroltam:
- Na jó, eredetileg Kis-Kéry Csillára vagy Oláh Marára gondoltam. Ön melyiket választaná?
Megbékélt a tekintete: – Oláh Marát izgalmasabbnak találom.
- Jól van. Úgyis rég láttam Marát.

(A. E. Bizottság)

Kiestek belőlem a szavak. Az ujjaim, amelyek máskor könnyedén cikáznak ide-oda a klaviatúrán, most hosszasan simogatják a betűket, tétlenkednek… A pécék klaviatúráján az f és a j betűkön kis pöcök segíti a vakon gépelőket, ugyanez a két kis kiemelkedés a Macintosh billentyűzetén a d és a k betűkön található.
Nincs is már klaviatúrám sem: a gépem, bütykölés céljából, a szomszédos internetkávézóban van lassan már egy hete.
Az élet is nyögvenyelősen megy. Vontatottan, nyúlosan, mint amikor a videó bekapja a szalagot. Ria férfiügyilag kiborulás tárgyát képezi, ami egyébként nem sokat változtat az életmódján: így sem, úgy sem csinál otthon semmit. Ha nem dolgozik, egész nap döglik az ágyban, ha dolgozik – hát, akkor ugye értsem meg, hogy nem tudja a macskaalmot kitakarítani. Szobájában a csőtörés csak fokozta a brutális alaphelyzetet. Képtelen felnőni biológiai korához: a sok dohányzástól megroggyant arca mögött elveszett gyermek téblábol.
Luca azt mondja: ültessük le Riát, beszéljünk vele, ez így nem mehet tovább! Mindent te végzel el helyette, képtelen az idejével gazdálkodni. Tök ciki, amit művel.
- Le kéne ültetni Lucát, és beszélni vele – mondja este Ria. – Ez így nem mehet tovább! Ott az a virtuális szerelme: egy egészséges, fiatal nő miért az interneten él szerelmi életet egy olyan faszival, aki soha, de egészen nyilvánvalóan soha nem fogja megdugni?! És szerintem szív is, durván sokat.
Ha kettesben vannak, azt beszélhetik: le kéne Répával ülni beszélni, ez így nem mehet tovább…

Drága Zeze, most már rászánom magam egy hosszú levélre, hogy ne csak címszavakban értekezzünk – ja, jut eszembe, van skype az internetkávézóban, szerintem előbb-utóbb tényleg meg kéne ejtenünk egy bájcsevejt.
Hát szóval először is, minden közhelyes gratulációtól mentesen: teljesen boldog vagyok, hogy boldog vagy, mondhatni, boldogságom mindig is függvénye volt annak, hogy más boldog-e. De írhatnál erről a boldogságról te is egy kicsit bővebben. Mondjuk, milyen volt a szülés, jó, tudod, hogy ez már az ötezredik szüléstörténet, amit el kell majd olvasnom/meg kell majd hallgatnom, de a te esetedben ez spec még érdekel is, tehát a technikai részletek (könnyű volt-e, apja ott volt-e, milyen ott a kórházi ellátás stb.) és a lelki tényezők (nem tört-e ki rajtad a megfoghatatlan szomorúság, s hogy milyen anyának lenni) egyaránt érdeklődésem fókuszában leledzenek.
Na, körülmetélés. Jó, nálatok ez nem volt kérdés, de egyébként pont V. Zsuzsa gyermekorvos írta azt egyszer, hogy lehet, hogy nem is olyan jó, és nem véletlenül van a fityma. Persze, szerintem Zsuzsa egészen egyszerűen nincs tisztában a hazai XY kromoszómájú egyedek higiéniai szokásaival. Maradjunk annyiban, hogy egy népegészségügyi felvilágosítás keretében a metróaluljáróban röpcédulán kéne osztogatni: fiúk, a fityma alatt is meg kell mosni! Szégyenletes, milyen tapasztalatokkal bírok én is, és ha erről beszélünk, szinte minden barátnőm tárházából előkerül egy-egy ilyen eset. És itt értelmiségi pasikról van szó! Lehet, hogy egész egyszerűen hatóságilag az összes férfit körül kéne metélni, akkor legalább nem kéne éjszaka Nitrofurantoin után rohangálni taxival, és a fájdalomtól sírva üldögélni a vécén.
A másik kritikus kérdés a fogmosás, sajnos, biztos előítéletes vagyok, de mintha ez is nemspecifikus lenne, az elhanyagolt fogak, az ápolatlan száj – na, biztos téged is ért már olyan borzalom, hogy valaki megcsókolni készült, és azt sem tudtad, merre menekülj.
Szerencsére, az egy szem megmaradt szeretőm – aki, megjegyzem, a tíz év legjobb numerája, csak sajnos egy verbomán esztéta, aki semmitmondó értelmiségi hablatyolással fárasztja a környezetét, eddig csak egy embert láttam, aki nem menekült el előle az első öt percben, Suba, a színházi rendező, vele hosszasan eldiskurált a kortárs japán zenéről – javára szóljon, hogy teljesen minimálcsomagos, ami ritka manapság: tiszta, udvarias, nem alkoholista, és nem kér pénzt sem. (Hinnéd, hogy ebben az országban ilyenek is élnek?)
Na, otthon is mindenféle perpatvar van. Tudod, Riánál az Oktogonon. Az egyik szomszéd, híján mindenféle interperszonális kapcsolatnak és értelmes elfoglaltáságnak – nincsenek jó meccsek a tévében, és az ótvaros nője is menstruál -, feljelentette a két macskát, hogy tönkretették az autóját. Pontosabban a két veszedelmes, erre kiképzett – rózsabimbó, Audi! – harcicica gazdáját: minket. Legalább egy óráig frászban voltunk, amíg nem találtunk egy állatvédő ügyvédet, aki körberöhögte a fejét, és azt mondta, hogy ez nagyjából a fickó problémája, nyugodjunk meg.
Aztán másnap – vagyis tegnap – csőrepedés volt, Ria azt mondta, ha nagyon fáradt, azt képzeli, hogy egy patak mellett üldögél, hát mondtam is neki, hogy nem kéne ennyit füvezni, vazeg! Most aztán tényleg itt csordogál egy kis csermely.
Tegnap aztán kijött a bádogos és vízvezeték-szerelő (a Tóth Gyula, hogy pentameter sor legyen), a sameszával, szétverték Ria szobáját, az egyik harcimacska rögtön az ágy alá menekült, a másik viszont ott kótnyeleskedett mindvégig, mondtam is a palléroknak, hogy vigyázzanak a macskával, mert a társadalomra veszélyes elem, és érintésre dorombolhat.
Kérdezem tőled ezek után: biztos nem hiányzik neked ez az ország?
Puszillak mindannyiótokat, és küldjél képet dögivel!