Apámra hasonlítok. Még inkább az édesanyjára, akire én már nem emlékszem. Tiszta mama, tiszta mama – mondták a nénikéim. Csak a mamának az az áldott jó természete! – replikázott az anyósát nagyon szerető anyám. Az endogám sváb család, akiket még Mária Terézia telepített be, hozta valahonnan a Fekete-erdő környékéről génjeimet. Kövérkés, szőrtelen, fehér testem, nagy mellem, zöld szemem, szőkésbarna hajam, szeplős sima arcom, 0-ás vércsoportom, fejemen az árjapukli – az ő örökségük.
Apám éppen klónozásra vár: majd hetvenévesen kitűnő testi-lelki egészségnek örvend. Most jött haza egy nemzetközi Duna-vízitúráról, de nem ő volt a korelnök: két nyolcvanéves német nő is részt vett e rendezvényen. Apám korosztályának kétségkívül nyertese. Seniortúrákra jár, ahol a negyven csajra jut ő és Emil bácsi. (A magyar férfiak halandóságáról és egészségügyi állapotáról szóló szomorú statiksztikai adatokat gondolom mindenki ismeri.)
Az apám cinikus. “Mi ez a hülyeség? ” – kérdi, és már át is kapcsolat a Spektrumra, hogy ott az első világháborús tankokat nézze. “Hadd nézzem már meg ezt a Lars von Trier filmet, nem igaz, hogy ennyire bunkó vagy” – prézsmitálok vele. “Á, akkor nézd” – fogja magát, kimegy a Dunára.
Az agglomerációs kisváros, ahol él, a Soroksári-Ráckevei Duna-ág mentén fekszik. Ott vezet egy vízisport egyletet. A Kis-Duna flórájának és faunájának kiváló ismerője. Évente kétszer összetrombitálja a népeket, és kiszedik a sok mocskot a vízből. Van ott minden: vécédeszka, autógumi, flakonok. (Ilyenkor szégyenkezem: miféle emberekkel élek együtt ebben az országban?)
Apám szeretőt tart. Nem ítélkezem: anyám ötvenéves kora körül úgy döntött, hogy ennyi idősen ilyen dolgot már nem illik csinálni. Apám bírta, amíg bírta – aztán jól becsajozott.
Az utóbbi években pár dologban megváltozott. Édesszájú és sznob lett. Ha valamilyen alkalomra csokit kapok, mindig nála köt ki (mivel én még nem vagyok édesszájú). És újabban társaságban nagyképűen ilyeneket mond: azt írja a Narancsban Dobrovits Misi barátom… És kérkedik pofátlanul a barátaimmal.
Apám kicsit szoftalkesz. Egy liter decsi vörös lecsúszik egy nap, de az én ajándékba kapott, nagyon finom főzésű pálinkám is hamar eltűnt a torkán. Télvíz idején, amikor a Dunán csónakázni már nem, korcsolyázni még nem lehet, hóna alá kapja Ungváry Krisztián valamelyik könyvét, pár üveg borocskát, és eltűnik a beépített padlásszobában. Amíg tart a könyv s a bor, csak néha látogatja meg a konyhát.
Amíg apám a nőjével kirándulni van, anyám, a jóságos, a tévé előtt kötöget. Speciális fonalból a lepramissziónak kötszert. Amit majd elvisznek, s az a kis fehér rongydarab csonka testrészeket fog borítani.
Még nem döntöttem el, kire szeretnék hasonlítani.

Elküldve: 2006. július 7., 14:45-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.