Nagy közhelyigazság, hogy a múltat megszépíti az emlékezet, sőt, nemcsak megszépíti, hanem nagyokat röhögünk azon, amin egykor sírtunk.
Itt van rögtön a nagymamám és a macskájának az esete. Kilencvenhat évesen ment el szegény nagyi, és az utolsó évei már több szenvedést adtak neki, mint örömöt, bár szép számú családunk mindig mellette volt, és szeretet vette körül. Volt egy macskája, név szerint Csiprián, bár mi, szellemi képességeit minősítve, csak Inbecilikének hívtuk. Terepszínű volt, hófehér bundája beleolvadt az ágyneműbe. Csak a nagymamát szerette, egész nap az ágyában héderelt, mindenki mástól félt, még anyámtól elfogadta az ételt, aztán tepert vissza a nagyihoz. A kertbe sem szeretett kimenni, igaz, őt verte az egész környék, erre mondják a szakemberek: tipikus viktimológiai eset. Aztán beteg lett. Olyasmi kórsága van – mondta Koppány, aki akkor tanult az állatorvosi egyetemen, és az empirikus tudását mindig a mi macskáinkon szerezte be, az egyik ujjával a seggükben turkálva, miközben a fülüket szagolgatta -, mint nálunk az Alzheimer-kór. Még ennél is jobban elhülyül? – kérdeztük hüledezve.
Hát elhülyült. Feküdt az ágyban, és rendszeresen maga alá szart. Egy időskori demenciában szenvedő nagymama egy Alzheimer-szindrómás macskával, s mindkettő inkontinens. Mikor a macskát kiszedtük a szarból, kicseréltük alatta az ócska lepedőjét, letisztogattuk a szőrét popsitörlővel, akkor jelzett a nagymama.
Aztán az anyámnak elege lett, és elaltattatta a cicát.
Nagymama még húzta egy ideig, de a macskát, azt mindig kereste.

Elküldve: 2006. november 7., 18:34-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.