„Kőműves Kelemen levele fiának: gyere haza, fiam, anyád már vár.”

A kulturális életem már régóta az ingyenesség mentén szerveződik. A kiállítás egyszerű a roma sajtós igazolványnak hála, és természetesen egyéb cigány rendezvényre is bejutok, kiemelt tekintettel a dzsesszkoncertekre. Más koncertre csak akkor megyek, ha a vendéglistán vagyok, vagy még akkor sem. Lujó barátom egy időben a VHK-ban gitározott és vágyakozott utánam, mindig rajta voltam a vendéglistán – és sose mentem el.
Most Vidámpark koncertre mentem, első helyen voltam a vendéglistán, és Őzike többször is felhívott: ugye, eljössz? Elmentem. Bár vele nem sokat törődtem, mert találkoztam Mariann barátnőmmel, akivel, talán tíz, vagy talán tizenöt éve nem láttuk egymást, s a viszontlátás örömére egymás után ittuk a tequillákat.
Azért egyszer odamentem a színpad elé, és elnéztem őt, ahogy gitárral a kezében énekel, toprongyos sztár. Fiatalok táncoltak a színpad előtt, én rágyújtottam egy cigire, és figyeltem őt a sötétből. Döbbenetes erővel tört rám a félhomályban a felismerés, mennyire megváltoztam. Tinédzserként és nagyon naivan, hamvas romantikusan még komolyan azt hittem, ha előre akarok jutni, ehhez egy férfira van szükségem. Huszonhárom évesen még mindig úgy gondoltam, hogy egy nő leginkább egy férfin keresztül tud érvényesülni. És most, harminchat évesen, rájöttem, hogy egyedül, segítség nélkül is tudok járni. S már nem vágyom arra, hogy Kőműves Kelemenné legyek, habarcs egy férfi karrierjének várában.

(Pesti poén)

Elküldve: 2006. november 23., 16:50-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.