“Egyszer volt egy srác
Úgy hívták: Lacika
Neki a mókus mókuci volt,
A ló meg pacika.
Barátkozott volna, de nekem kicsit furcsa volt,
Hogy a hajában rózsaszín masnit hord.”

A melegekre érvényes sztereotípiák természetesen nem igazak. Vannak, akik jól fôznek, és vannak, akik nem konyítanak a gurmankodáshoz. Vannak, akik udvariasak, és találkoztam már jó nagy bunkóval is. És az sem igaz, hogy látszik rajtuk, sokan – sajnos, mert még ilyen társadalomban élünk – egy életen keresztül tudják titkolni. Nem úgy Sanyika, akiben mintegy manifesztálódott a heterók melegekkel szembeni elôítélete.

“Mondtam is az anyjának, Laci néni, kérem
Ez a Laci gyerek fiúk seggét nézi lenn a téren.
Erre ô csak legyintett, s én megijedtem tôle
Mert szeme fölött, s orra alatt túl nagy volt a szôre.”

Sanyikának nem elég nagy baj, hogy meleg, mert még cigány is. Szokta is mondani (nem is tudom, miként sajátíthatott el ilyen bonyolult mondatot), hogy “én egy alternatív szexuális orientációjú roma kisebbség vagyok”. Sanyika, te buzi cigány, nem kell ennyire pc-nek lenni – mondom erre én.
Sanyika magát Alexnek hívatja, vagy Szandinak. Balett-táncosnak tanult, ami persze abbamaradt, végül is egészségügyi végzettségre tett valahogy szert, bár ahogy megfigyeltem, a latin ábécét sem sikerült teljes mértékben elsajátítania. Sokáig a János kórház gerontológiai osztályán dolgozott, s én ahogy hallottam – nem tôle -, nagy becsülete volt. El is hiszem, mert Sanyika soha nem húzhatta el a száját, ha pelenkát kellett cserélni az öregasszonyok alatt. Keresetét prostitúcióval egészítette ki.

“Gyanús nekem a Lacika, s nem tetszik az anyja.
Kíváncsi vagyok ezután, hogy néz ki az apja.
Ahogy ezen gondolkoztam, az ösztönöm jelzett.
Kurva gyorsan húzzak el, túl meleg itt a helyzet.”

- Az apád is nagyon fáint, de az öcséd! – nyávogja Sanyika, miközben a körmeit reszelgeti. Mellette mindig úgy érzem, hogy elhanyagolom a külsômet. Barátnôm Szerb Antal Pendragon legendájából szokta idézni Lene Kretsch külsejét: éppen mindig fut a szem a harisnyáján, éppen mindig leszakadt a gombja. Ezt persze rám érti. Ezért a végtelenül pedáns Sanyika jelenléte mindig frusztrál, hiszen nekem hol a lábam szôrös, hol a hajam van lenôve, hol a körmöm lerágva. Ô persze mindig kifogástalan. Egyszer nálam lakott egy ideig – nem az Oktogonon, van saját lakásom az agglomerációban. Kérte, aludjunk együtt – szeretek vele aludni, mert a jól alvó emberek jó hatással vannak az inszomniámra. Rendben, de nekem kell egy kicsit olvasnom elalvás elôtt – ezt mindig értetlenséggel fogadja. Mint egy kinagyított kép él a fejemben: fekszem, a Nárcisz és Goldmundot olvasom, és ô – mértem az idôt! – negyven percig tépkedte a szemöldökét.

“Lacika szép, Lacika bájos
Csak az a baj, hogy kicsit lányos.
És egyszer nagyon el tudta venni a kedvemet,
Amikor elkezdte markolászni a seggemet.”

- Hogy néz ki a szobád, mucus? – Sanyika melegfesztiválra készül, ezért feljött átnézni a ruhásszekrényt. – Hát mucus, a bugyikáidat szépen összehajtogatjuk, és betesszük, így, látod. – Nézünk egymásra Riával: nem is olyan rossz, ha egy cigány takarítja a sváb portáját. – És képzeljétek, a Mamutban, van egy éééédes barátnôm, cipôboltban dolgozik, és felpróbáltam az összes tûsarkút, na, és olyan szépen jártam benne! Tudjátok, én ilyen cicapláza vagyok!
- Plázacica, könyörgöm, Sanyika, plázacica.
- Na, mindegy. Akkor jöttök a felvonulásra?
Megyünk, Sanyi, megyünk. Azt, ahogy kisruciban táncolsz a teherautó paltóján a Terror Háza pengefala elôtt – nem hagynánk ki, semmi pénzért.

(Idézetek: Alvin és a Mókusok, ezredvégi punkzene)

Elküldve: 2006. június 7., 17:26-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.