Az esô
“Lemos az esô
Desirérôl mindent:
kalapot, ruhát
fûzôstôl cipôt.”
Kisütött a nap. Lehet, hogy csak megtévesztésül, de kisütött. Már megszoktam az esôt. Eláztam múlt kedd éjjelén, mikor Kevével mentem haza a cigány koncertrôl. Ugyan nem áztam, de fáztam, amikor Kátyával a szerdai színház (Hétköznapi ôrültek a Kamrában, végre egy jó darab) után az Oktogon sarkán beszélgettünk. Majd megfagytam vasárnap este, amikor a gyerekfelügyelet után hazamentem anyámhoz. Hétfô éjszaka, amikor a Nemzetibôl hazafelé jövet – ez is egy jó darab volt, Csak egy szög, a kaposvári társulat vendégjátéka – viszonylag kellemes volt az idô. Aztán kedden megint esett, és szerdán is.
Eláztak a papír zsebkendôk a biciklim kosarában. Riáék is sírnak: a titkos kis haszonnövény-ültetvényükön nem akarnak kibújni a magok, ráadásul e növénynek sok napsütésre van szüksége. Eláznak a kiteregetett ruhák, és sárosak a macskák, ha este kimennek kalandozni a belsô udvarra. A belvárosi kutyák büdösek – viszont a kutyaszart is elvitte a víz.
- Ria te nem fázol? – kérdezgetem Riát, célzatosan, hogy csavarjuk fel egy kicsit a fûtést, mert nekem bizony még a kezem is hideg. Egy aszex termo hálóingben alszom, összebújva Zsorzsikával: mindketten fázunk.
És várjuk, nagy várjuk a nyarat.
(idézet: Cseh Tamás – Bereményi Géza)