Vagyunk lakói
“Itt van a város,
Vagyunk lakói
Maradunk itten
Neve is van: Budapest”
Azért szeretem ezt a város, mert itt születtem. Pontosan a XII. kerületben, a Honvéd kórházban, mivel anyám akkoriban a Zrínyi katonai akadémián volt könyvtáros (fúj, az anyám a hadseregben dolgozott!). Itt születtem, és minden sarkon van egy ismerôs.
Tegnap, mivel végre szép idô volt, felpattantam a biciklimre. Szép, piros, nôi biciklim van (a Levegô Munkacsoport biciklis szakértôje, Lenkei Peti választotta ki nekem), lehet rajta szoknyában is tekerni (abban a csipkés pirosban, amihez helyke kis kalapom is van). Katicabogaras csengô van rajta, és a kosarába pont belefér a kis piros csipkés hátizsákom. A kormány bal oldalán visszapillantó tükör van, ami hasznos a városi közlekedésben. Kéne a jobb oldalra egy nagyítós tükör is, ami viszont a sminkelésben hasznos. (Ugye nem kell úgy kinéznem, mint egy sztereotíp biciklistának?)
Biciklizni úgy kell a városban, hogy a jobb kezeddel fogod a kormányt, a ballal meg integetsz az autósoknak, berúgod a féklámpájukat, ha a bicikliúton parkolnak. Nincs is jobb egy utcai perpatvarnál, én minden lehetôséget kihasználok a konfrontálódásra. Be kell hajtani az egyirányú utcákba a szembejövô forgalommal, és pökhendien az utca közepén kerekezni. (Na és ha nem nekem van igazam, akkor mi van?)
Így hát elindultam, hogy leviszem az AK 57-be adományba a már nem használt ágynemûimet. Az Andrássyn összefutottam a Tilos rádió egyik szerkesztôjével, K. Tiborral, mondta, hogy a West Balkánban van a támogató buli. Mivel az AK-ban senki nem volt (húúú, az anarchista squatt már csak kedden és vasárnap van nyitva hattól tízig, cigizni, inni, szívni nem lehet, úgy látom, nem én vagyok az egyetlen szalonforradalmár), továbbálltam a West Balkánba. Útközben összefutottam Gáborral, akivel egy ideig együtt bicikliztünk a körúton, természetesen egymás mellett, csak hogy bosszantsuk az autósokat. (Ki kéne már ôket zavarni a városból, nem?) Gáborral nagyon régen sokat anyagoztunk együtt, de ô aztán annyira elmerült a témában, hogy a Leo Amiciben kötött ki (ez egy drogrehabilitációs központ Komlón). Kérdeztem, nem hiányzik neki a régi élet, de azt mondta, hogy ô ezen már túl van, és nem akar visszaesni. Pedig nincs túl, mert most meg drogprevenciós projectekben van benne – szóval ugyanazokkal barátkozik, mint tizenöt éve, csak éppen már nem nyomnak semmi cuccot.
A West Balkánban aztán újabb emberekkel találkoztam. A Tilos rádió két feminista mûsorvezetôjével, két nagyon okos, szimpatikus lánnyal. Gy. most jött haza Spanyolországból, ahol erôszakmentes kommunikációs tréningen volt – hú, de ciki volt, elszóltam magam, hogy verem a macskákat! -, E. jövôre írja PhD-jét, szintén genderbôl. Azt mondja E.
- Örülök, hogy a CEU-ra járok, így nem a magyar állam okít engem, hanem Soros pénzébôl tanulok. Nem tartozom semmivel az országnak.
- Soros Györgyhöz képes a magyar állam egy erkölcsi Ferrari! Ha jól tudom, a spekulációs tôkemozgás megsarcolásából szerezte vagyonát. A spekulációs tôke pedig a valós gazdaságból, valós emberektôl veszi el a pénzt. Most erre vagy büszke?
Átbicikliztem a Sarkba, ahol bennfentes Kátya várt engem, a Narancs legfrissebb számával, amit a szerkesztôségbôl hozott el, egy sörrel, és kaptam perecet is. Attila, a Sark tulajdonosa meghívott minket szombaton a Sark-kert megnyitójára. Összeszedett két tehetséges nagyecsedi cigányfiút, ôk fognak zenélni.
Na, a lényeg az, hogy ittam három sört úgy, hogy nem vittem magammal pénztárcát. Ezért szeretem ezt a várost.
(idézet: Cseh Tamás – Bereményi Géza)