Valahogy úgy van az, hogy gyerekkorban – már ha nem valami különösen elcseszett gyerekkorról van szó – azt hiszi az ember, hogy majd jön az élet, és az majd milyen frankó lesz, legalábbis sokkal jobb, mint az óvoda, pláne az iskola… Aztán valahogy nem úgy alakul. Nem lesz házad a Duna-parton, meg nem lesz harmonikus otthonod szép szobanövényekkel, meg nem lesz családod és autód.
Nekem a munkaerő-piaci elhelyezkedésem viszonylag jól sikerült. Kevés és hosszú ideig tartó munkahelyeim voltak, olyan kollégákkal és közvetlen főnökökkel, akik szerettek, neveltek, tanítottak, s legfőképpen óvtak.
Eddig tudtak megóvni.
A cég – melynek alkalmazásában állok közel tizedik éve – tulajdonosai valamiért fújtak rám, talán a feltűnő öltözködésem, talán a harsány modorom bántotta őket. Nem tudom, nem kaptam rá választ. Szóval megváltak tőlem, magyarul kirúgtak.
Még mindig meglepődöm azon, hogy mennyire fegyelmezetten tudok viselkedni, ez életem első húsz évére nem volt jellemző. Mosolyogtam, mikor közölte velem a fullajtár, és mikor aláírtam minden papírt, rámosolyogtam:
- Csaba, megtarthatom ezt a szép piros tollat?
A kollégák persze sírtak-ríttak. Ez elég jó érzés, tudod, olyan, mintha részt vennél a saját temetéseden, ugyan elég rossz, hogy már meghaltál, de az mégis csak jó, hogy mindenki dagadra sírja miattad a szemét.
Aztán persze én is sírtam.
És nagyon félek. Mi lesz most velem?

Elküldve: 2006. június 15., 16:49-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.