Bátor Sir Robin Zengôn
- Nem igaz, gyere már! Soha nem jössz velünk sehová, mindig itthon maradsz! – méltatlankodik Luca
- Luca, nem megyek kulcsos házba, pláne vidékre, pláne a természetbe. Majd itthon is megünnepeljük Ria születésnapját.
- Hagyd már békén, Luca, tudod, hogy gyermekkori traumája.
Ez igaz. Apám mindig kirándulni vitt – és rémesen utáltam. Minden évben csónaktúráztunk – nem ülnék még egyszer csónakba. Sátorban aludtunk – mennyire vágytam egy hotelszobára! Ezért aztán ki sem teszem a lábamat a városból.
De egyszer elkövettem egy baklövést. Harcra hívták a népeket Zengôre. Persze, felhívtam a Védegyletet, hogy én is megyek. Elôtte való napokban akkora arccal jártam a munkahelyemen, hogy a kollégák nehezen viselték az önhittségemet. “Én a hôs, megyek Zengôre – szajkóztam -, na ki akar megérinteni?” Aztán szombaton hajnalban – ugye mindenki érzi a súlyát: felkeltem hajnalban – én is ott sorakoztam a Déli pályaudvaron.
Az elsô, ami gyanús volt, hogy a többieken overall van, túracipô a lábukon, míg én helyes kis városi cuccban voltam, fekete kisbakancsban. De akkor még azt gondoltam, hogy Pécsrôl kivisznek minket Zengôre, ott majd jól leszállok a buszról, szépen odakötözöm magam a fához, egy jó kis sminket is feldobtam, gondoltam, miközben Lányi beszél, majd engem mutat a kamera, mivel hogy, most nem azért mondom, de igazán jól mutatok a képernyôn, és hát azt is lássuk be, hogy sokkal szebb vagyok, mint Fidusz, meg Lányi, pláne mint Kóbor lovag, a Civilek a Zengôért fô szervezôje, és aki egyetemi oktató létére képes a fogait elhanyagolni. (És én ennek ellenére hagytam, hogy a váci Duna-parton, a holdfényben megcsókoljon, s tudtam volna, jaj, de tudtam volna szeretni. De ô nem akart többet annál, mint hogy nálam töltse az éjszakáját, amikor éppen Pesten van dolga, és ezért Szombathelyen, ahol hosszú idô után egy környezetvédô konferencián kibékültünk, ahol halálosan kiakadt rajtam, amikor félrészegen a kollégium falára kiakasztott kereszttel és latinszótárral vertem be a borosüveg dugóját – mivel ô nem tudta kinyitni a bicskámon lévô dúgóhúzóval -, s ahol másnap búcsúzáskor azt mondta: – Akkor majd hívlak, jó? És én azt mondtam: – Nem, ne keress, soha többé. Zavartan felállt, elköszönt és elment.)
Kicsit elkalandoztam, de visszatérek a pécsi vonatállomásra, ahol busz várta a tüntetôket, amelyik, gondoltam én naivan, majd felvisz egyenest a Zengôre, és megigazítottam a rúzsomat. De nem vitt, csak Hosszúhetényig, és kiderült, hogy onnan még gyalogolni kell. Fel kell menni gyalog, egy olyan úton, amelyik nem volt lebetonozva!
- Pisilnem kell – mondtam elsô megdöbbenésem után.
- Igen, sejtettem, hogy lesz valami bajod – mondta Lányi András.
Erôt vettem magamon, és mentem, komolyan, vagy fél órát mentem, pedig már az elsô öt percben ki voltam akadva.
És aztán jött bátor Sir Robin, aki hôsiesen elmenekült. Ez volt ám csak a télak! Spuri vissza Hosszúheténybe. Hosszúhetény viszont egy falu, ami egy kicsit jobb, mint a természet, de a mentális állapotomon már ez sem segített. Szerencsére jött a pécsi busz.
A Csontváry képtár alatti Dante kávézóban egy kanapén heverésztem egy órát, könyvvel a kezemben, ittam a teákat, hogy megnyugodjak.
És maradok a Liszt Ferenc téri fáknál, azokat is mindig ki akarják vágni.
Én, a flaszterzöld.