Léha életet élek
“Lopom a napot,
mégis kisüt.”
Az idő, aminek eddig oly nagyon híján voltam, s szigorú beosztással kellett élnem, most bőséggel áll rendelkezésemre. Hódolhatok kedvteléseimnek, és pótolhatom elmulasztott kötelességeimet.
Sokat segítek másoknak. Juditnál megvártam a kábelszerelőket. Kátya kérésére biciklivel könyvket vittem cigány író-költőnek recenzióra. Bevittem Ria indexét az egyetemre. Vigyázok Timi gyerekére.
De nagyjából léhaságokkal múlatom a napjaimat.
Tüntetni járok, és politikai gyűlésekre is fogok. Ezek a tüntetések elsősorban arról szólnak, hogy az biciklim mellett üldögélek a fűben, és ismerősökkel fecserészem.
Kimentem a szekérfesztiválra is. Odajött hozzám egy idősebb matadzsi:
- Én emlékszem rád, nagyon régről. Egy Krisna-fesztiválon találkoztunk, talán 90-ben vagy 91-ben, patkányod volt, és valami drogot fogyasztottál. De nagyon aranyos voltál, a női vécében beszélgettünk sokat. Ugye, te vagy az? Felismerlek ennyi idő után is.
(Az életem felére mások emlékeznek.)
Esténként a Szimplában vagy a Sarkkertben ülök – szóval valamelyik biciklis kocsmában, egészen megszaporodtak ezek a helyek -, hátul, mert elöl hatalmas kivetítőn nézik a vébét a népek. (Én egyedül Angola-Portugália meccset néztem meg, és politikai alapon Angolának drukkoltam: verje meg a volt gyarmatosítóját!) Barátokkal találkozom, rég nem látott ismerősökkel.
Hát így élek mostanában. Nem is olyan rossz.
(idézet: Neurotic a nyolcvanas évekből, de még mindig ütős)