Bolhásak lettek a macskák. Volt egy kis területi konfliktus, egy kis határvillongás: zárt belső udvarunkba beszökött egy megtermett szürke kandúr. Szerintem azért jött, mert a belvárosi macska underclassban már híre ment, hogy az Oktogonon él két lúzer csaj, akiknél lehet kérózni. Meg is ijedtünk: dehogy kell nekünk még egy macska! De szerencsére csak a bolhát hagyta hátra. Eltűnt, ahogy jött.
Nekigyürkőztünk Riával, beállítottuk a zuhanyt, kikészítettünk két nagy fürdőlepedőt, megvettük a legdrágább cicanasit, majd mindkettőt alaposan megmostuk a bolhairtó samponnal. Zsorzsika jól tűrte, hamar megbékélt a helyzettel, valószínűleg “előző életében” is fürdették egy párszor. Pacsek-Rozi viszont rögtön lepisilte Ria babzsákját.
Nem akartunk macskát, ahogy ez lenni szokott. Volt Riának is, nekem is gyerekkorunkban, szerettük is őket, de ebbe a belvárosi dzsánki-csajos lakásba, ahol rendszertelenül élünk, nem akartunk. Weöres Sándor szerette a macskákat, Hrabal is, volt neki vagy húsz kosztosa kertvárosi házában, ahová naponta kibiciklizett etetni őket (halála után szétszéledtek, ha tudtam volna, hogy “Hrabal macskáit” senki sem fogadja örökbe, hazahoztam volna egyet).
Aztán tavaly nyáron egy éjszaka Ria hazaállított egy utcán talált kiscicával és egy holland lánnyal. Külön-külön találta őket. (Ria mindenfélét talál az utcán, és mindent hazahoz, nemrég egy kistriciklivel állított haza. – A Margit-szigeten leltem, gondoltam, jó lesz Hangának.) Szóval beállított egy Rosalie nevű nagyon helyes lánnyal, meg egy kiscicával, s mindkettőt természetesen az én nagyágyamba kvártélyozta be (mert Ria jól tudja más faszával verni a csalánt). Megszerettem mindkettőt, és az egyszerűség kedvéért a cicát is Rozinak hívtam. Egyik Rozi hazautazott – a másik meg ottmaradt nálunk örökre. Lett is belőle szép nagy kandúr. Egy gengszterrapper, egy kikötői jassz, egy nőbántalmazó, aki rendszeresen vert minket, ha nem kaptam meg időben a kosztját.
Megváltozott, mióta ivartalanítottuk.
Mert tavasszal történt, hogy Ria éjszaka sírva felhívott.
- Találtam valamit a Margit-szigeten. És nem kisbicikli.
Hazaállított egy beteg, szutykos fekete-fehér nősténnyel. Jaj-jaj, sírdogáltam én, hát Ria, most mit kezdünk ezzel a macskával, csoda, ha életben marad. Amikor Pacsek-Rozi (a nevét illetően még mindig nincs megállapodás) meglátta az új jövevényt, nekiesett Riának, átharapta az egyik körmét. És jaj-jaj, folytattam tovább a rinyálást, mi lesz, ha megbékélnek egymással, akkor majd jön az áldás.
Így pár nap múlva összepakoltuk Rozit, és kimentünk Koppány uncsitesómhoz, töketlenítés céljából. (Talán említettem már: nagy mákom van a rokonságommal!) A műtét végén hazavitt bennünket autóval, hogy az új jövevényt – akit elegáns kis frakkja miatt, szinte egyszerre neveztünk el George Sandnak – is ellássa. Pár perc múlva nagyot nevezett rajtunk.
- Lányok, ezt a szülést szívesen levezettem volna. Hát nem vettétek észre, hogy ez egy ivartalanított kandúr?
Az első hónap nehéz volt. Zsorzsi gyenge volt, fostos, kicsit beteg, Rozi féltékeny, és minden alkalmat megragadott arra, hogy lekeverjen pár sallert Zsorzsinak.
Azóta minden rendbe jött.
A macskák országos cimbik lettek, napközben együtt heverésznek az ágyban, bűntársak a lopásban, és éjszakánként akkorákat kergetőznek, hogy feldöntik a székeket, letépik a függönyöket, és a gyomrunkon ugrálnak. Szépek, kiegyensúlyozottak, társaságkedvelők, most fürdés után ragyog a szőrük, és félnek a fültisztítástól meg a fülcsepptől.
Végtelenül büszkék, és csak akkor ereszkednek le hozzánk, ha úgy hozza úri kedvük. De a hűtőajtó-nyitásra mindketten ott teremnek az ember lábánál, dörgölőznek, dorombolnak.
De hát lehet egy macska is megalkuvó!

Elküldve: 2006. augusztus 27., 12:05-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.