Még egy kört!
“Itt füst van, és félhomály
Rizling van meg muskotály
Főműsor a lincselés
Sírva vigad a tüdő és duzzad a máj,
Borzasztó ez a kóceráj:
még egy kört!”
- Bocsika, bocsika – álltam fel az óra végén, amikor a tanár még egy nagy lélegzetet vett, hogy a reformkor jeles és kiváló férfiúiról meséljen nekünk -, nekem mennem kell, mert a Sajó Lacikának felolvasóestje lesz az Írók Boltjában, és nekem tetszik a Sajó Laci.
- Persze, persze, menjen csak – fogta a fejét a tanár, aki szerintem csak az én nevemet tudja a csoportból, de azt már nagyon is -, menjen a Sajó Lacihoz, persze.
De mit érdekel engem a tanár véleménye, tekertem haza, nyomtam a szempillaspirált, ecsettel dobtam fel a rúzst, hogy aztán pompámban megjelenhessek, hogy aztán szembesülhessek azzal a csúfsággal, amit Laci papírra vetett, természetesen csak azután, hogy ő megszökött, elkerülve így a felelősségrevonást. Sebaj, jó ürügy volt ez arra, hogy az Írók Boltjában, hátul, a bennfenteseknek fenntartott részben, bőséggel kóstolgassak a repi – reprezentációs célokból kínált – borból. Hogy aztán másnap még amúgy mátósan és kótyagosan, természetesen késve találjak be az iskolába.
- Répám, ez igazolatlan óra – így a tanügyis.
- Brühühühü – mutattam meg neki a verset.
- Úgy látom, ez mégis csak igazolt mulasztás – próbált vigasztalni, amire őszintén szólva nem sok szükség volt, mert én persze annak is örülök, ha rosszat írnak rólam.
- Ó, soha többé nem állok szóba kortárs költővel – adtam a májert, mindenkinek orra alá nyomva az alkotást, hogy senki ne maradjon ki.
De szóba álltam. Még aznap este. Őzike, valahonnan a régmúltból, furcsa kacskaringókkal, becsekkolt az életembe. A Rakenroll című könyv szerzője, a csepeli Lou Reed, akit főleg mértéktelen ivászatairól ismer a város, de leginkább Csepel, pár üveg sörrel a hóna alatt, kissé kapatosan, éjjeli kettőkor megjelent nálam. Talán tíz éve is van, hogy nem láttam. Mint olvasó ember, rendszeresen találkoztam a nevével, aztán hogy megjelent a könyve, kikölcsönöztem a sarki Szabó Ervin fiókból, s reggelre végeztem is vele. Aztán elkértem Timi barátnőmtől – a könyvben Vicz Timi – a telefonszámát, hirtelenjében úgy megkívántam a társaságát, ahogy néha finom ételekről ábrándozunk.
Így most két szeretőm van.
S néha eszembe jut, néha, a csókok, a finom borok és sajtok, a hajnalig tartó beszélgetések, a pirkadatba vesző olvasások s más becses időmúlatások mellett, hogy mi lesz, amikor mindennek, örökre és végérvényesen, búcsút kell intenem. S én, a hitetlen, ilyenkor mégis megkérem az istent: csak még egy kört, azt adj nekem.
(idézet: Vidámpark, Őzike együttese)