Ha tetszem…
“Ha tetszem másnak is
az nem az én hibám,
a termetem oly szép,
s karcsú a bokám.
Elhalványul a napfény
a hajam básonyán –
Na és aztán?”
Tetszem egy férfinak. Egészen furcsa érzés. Ha beszélek, mindig rám néz, figyel. Kérdez. Sokat kérdez. Megnézi a fülbevalóimat, a könyveimet, titokban beleszagol az ágyneműmbe. Figyel, ahogy rúzsozom magam, kézbe veszi az ajakszínezőt, majd zavartan leteszi.
Zavarban van.
Nem mer hozzám érni.
Én néha nem bírom, és adok neki egy puszit, talán hiba, mert én mindig mindent elsietek. Elpirul és azt mondja: köszönöm.
Vagyonőr, közgazdász – nem is ismerek senkit, akinek polgári foglalkozása lenne -, vegetáriánus és keresztény. Nagyon tiszta. Tiszta a tekintete, ahogy rám néz. Azt mondja, hogy érdekes ez a lakás, érdekesek a barátaim, izgalmas, ahogy élek. És hogy ő soha, soha nem élt így.
- És mit csináltál, amikor tinédzser voltál?
- Voltak haverjaim, de soha nem csináltunk balhét. Csak mondjuk kijártunk a Duna-partra fagyizni. És te?
- Engem kirúgtak a gimiből, aztán drogozással töltöttem a napjaimat. Csavarogtam, gyanús haveroknál kéróztam. Alig múltam 18, amikor Németországban elkaptak droggal, és börtönben ültem négy hónapig. Szóval semmi érdekes.
Nagy szemeket vet rám, mint aki átlépte a csillagkaput, és egy másik civilizációban találja megát.
- A szüleid hogy viselték ez a dekadenciát?
- Miért gondolod, hogy dekadencia? Ez nem egy hanyatlás volt, nem regresszió, hanem tanulás, ami előre vezet. Soha nem mentem hátrafelé.
Elindulunk. Az udvaron felajánlja, hogy elviszi a biciklimet a szervizbe. Nincs nagy baja, a hátsó lámpa krepált be, és kiesett egy csavar. Töprengek: igénybe vegyem a segítségét? Aztán legyintek: majd este megcsináljuk Riával.
- Jó, de mindenképpen hívjál, ha biciklitörést szenvedsz.
Az utcán kinyújtom a kezemet. Azt hiszi, kezet akarok fogni, de én csak belecsúsztatom a kezemet az övébe. Megsimogatom az arcát.
Mosolyog, és hol a bal, hol a jobb lábára helyezi súlyát.
- Ha egyszer stylistem lesz, te lesz az. Nagyon jó ez a ruha.
A piros szoknyám van rajtam, a hozzávaló hetyke piros kalap és hátizsák. Piros szandál. Piros női biciklim van, lehet hosszú szoknyában is kerekezni rajta.
Elindulok, de a visszapillantó tükrömön látom, hogy ő nem megy, csak néz utánam.
Megállok.
- Látom, hogy nézel. A tükörből.
- Igen.
- Tetszem neked?
- Igen. Baj?
- Nem. Azt hiszem, régóta várok már rád.
(idézet: Kontroll Csoport, földalatti zene a nyolcvanas évekből)