„Néha úgy érzem, hogy elhűlök már egészen.
Még az a jó, hogy erről nem beszél velem senki sem.”

Nagy mese, hogy a szexet és a biciklizést nem lehet elfelejteni. A biciklizést tényleg nem, de az orgazmusra való készséget elfelejti a test.
Eszbéi, a hajdani szadeszes ügyvivő, duna körös környezetvédő nobilitás, aki ma már csak egy konzervatív online újság hasábjait tölti meg, időnként nálam tölti az éjszakát. Kétségtelen: nem a potencia fenegyereke. De számos erénye miatt nagyon megszerettük. Én is, Ria is, Luca is. Udvarias. Ha feljön, mindig hoz ezt-azt. A kánikulában felhív telefonon, s előre is exkluzálja magát: sajnos nem áll módjában mosakodni, nálam tussolna, ne haragudjak ezért. Fogat is szokott mosni, és egyáltalán nem büdös a szája. Mindig nagyon tiszta. Aztán valami régi sztorit mesél, húsz évvel ezelőttről, s bocsánatot kér, hogy régi szeretőjét említi benne. (Magyarán, nem azt mondja, hogy „hasonlítasz az előző barátnőmre, csak ő vékonyabb, és jobb a melle, de te meg jobban szopsz”.)
Kicsit értetlenkedik a Baader-Meinhoff kommunában. Hogy a hűtőben minden közös, ha vacsorát készítek, mindenkinek jut belőle, s az vásárol be, akinek van pénze. „Kié az uzó, ihatok belőle?” – kérdezi. „Nálunk a hűtőben nincsen magántulajdon, nyugodtan fogyasszál” – így Luca.
Szeretem engem, s mindent megtesz, hogy nekem jó legyen. És nekem kezd is jó lenni, ahogy kezével és nyelvével barangol a testemen, szép lassan felengedek. Elalszom mellette, ő még olvas. Van ebben valami megnyugtatóan biztonságos és hétköznapi. Tudom, hogy minden lapozásnál megcirógat, a fejezet végén puszit ad az arcomra. Nyugodt az álmom.

Hiányzik.

Idézet: Nyeső Mari

Elküldve: 2006. augusztus 1., 14:58-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Itt hozzászólhat.