Szappanopera
Az életem egy brazil szappanopera
unalmas és közveszélyes
tele van álkonfliktusokkal
és néha roppant sekélyes.
Szappanopera, tényleg az. Jó pár évvel ezelőtt, amikor Tatára mentünk öcsém esküvőjére, elöl apu vezetett, mellett anyu, hátul Lucával dézsmáltuk a baconszeletbe csavart májat, apu Csányi Vilmos cikkéről beszélt, hogy az emberek azért néznek szappanoperákat, mert sívár az életük, hogy legyen miről pletykálkodniuk, közben Lucával óvatosan szedtük ki a dobozból a finom falatokat. Aztán apu befejezte az eszmefuttatását, s Lucával,szánk szélét nyalogatva, csevegni kezdtünk. Ki kivel, igaz-e a hír, a heteróból meleg lett, viszont egy leszbi nobilitást láttak fiúval csókolózni, na, én azt nem hiszem, de, isten bizony, Laci mondta, neki pedig egy haverja mondta, megbízható infromátor.
Mire Tatára megérkeztünk, apu mondta is, nem csodálkozik rajta, hogy mi nem vagyunk a képernyőre ragadva.
Aztán ott van a dzsánki-csajos lakás, ami kiváló platformja a pletykáknak. Ha valaki az emberi közösségek szövevényes hálózatáról akarna írni, elég lenne leülnie egy sarokba, s figyelnie. Kibékülések, összeveszések, kérészéletű szövetségek a másik ellen, öriharik, majd könnyes megbocsájtások. A ribilliók rendszerint egy férfi miatt törnek ki, és olyan csúnya történetek, amelyek, ha véget érnek, mindenki úgy érzi, méltatlan volt ez hozzá, és szégyenében beszélni sem akar róla.
Ami most a toppon van, hogy az egyik nagyon jó barátnőm szerelmet vallott a másik nagyon jó barátnőmnek. Aki elpoénkodta a dolgot, rihegett-röhögött zavarában, aztán most fogja a fejét: lehet-e így barátságot fenntartani, folytatni? Lehet-e úgy tenni, mintha semmi sem történt volna?
Én meg élvezem a lepisilés hozadékait: tegnapelőtt ciki is volt, amikor feljött hozzám a postásfiú – nagyon gondolkozom rajta, hogy beújtom -, s még jó, hogy én hamarabb otthon voltam, s az ágyamból kitessékeltem egy pucér buzifiút – Sanyikát, aki két albérlet között szokás szerint nálunk kérózik -, majd két óra múlva kitessékeltem a postásfiút is, hiszen Eszbéi jött fel hozzám. Aztán péntek estére randit beszéltem meg a feka gyerekkel a Kuplungban, ami elég balul sült el, mert ő azt mondta, hogy menjek fel hozzá, mire én nekiszegeztem a kérdést, hogy egyébként normális-e, és ezt mégis hogyan képzeli, aztán húzta a száját, menjünk át egy másik helyre, jó, mondom, de biciklivel vagyok, és csak egy másik romkocsmába mehetünk át, aztán szerencsére lekopott, ennek nagyon örültem, hiszen a pultoslány rámköszönt:
- Szia, Répa, mi van veled?
- Szia, te ki vagy?
- Madárka, nem ismersz meg?
- Húsz éve nem láttalak! Gyere, hadd öleljelek meg.
- Csak azt nem értem, Madárka – folytattam -, hogy itt élünk egy kisvárosban, miért nem találkoztunk húsz éven keresztül? Hogy lehet ez? A wiwen, ahogy veled is találkoztam, úgy találjuk meg egymást rég nem látott arcokkal. Azt hittem, mint ahogy rólad is, hogy külföldön éltek, vagy férjhez mentek vidékre, gyerekeket szültek, aztán kiderül, hogy semmi nem történt, csak mondjuk yuppikonform helyekre járnak, és csak azért nem láttuk egymást, mert nem járok pubokba meg a Liszt Ferenc téri köcsögkávézókba.
Madárka nevet, úgy, mint régen. Igen, helyesel, ő is eltűnt egy kicsit, hiszen a népszerű alternatív festű, akihez férjhez ment, bántalmazta, menekülnie kellett, aztán évekig csak biztonsági őrökkel barátkozott. És nehéz volt visszatérnie.
Most itt ülök Edit barátnőmnél, két szőke lánya veszekszik.
- Ha nem hagyjátok abba azonnal, következő reinkarnációtokban sziámi ikrek lesztek, és akkor örök életetekre össze lesztek kötve.
Még legalább 500 rész van hátra belőlem,
mert rám kíváncsi hülyékből akad bőven
még legalább 500 rész, szóban és zenében,
mert az elmegyógyintézet el van ragadtatva tőlem csak tőlem.
(idézet: HétköznaPI CSAlódások)