Anyám titkos naplója – 1.
Az engedélye nélkül publikálom… Remélem, nem juttatja senki a tudtára, mert nem szép dolog, amit csinálok. De az ő története az én történetem is. Folytatásokban fogom közölni.
Évek óta gondolkodom és tervezem, hogy megírom „múltunkat”. Idestova én vagyok a család legidősebb tagja, vannak emlékek, amelyek már egyedül az enyémek, nincs kitől kiigazítást kérni. Úgy írom le, ahogy én emlékezem, lehet, hogy megcsalom magamat is…
Körülnézek a lakásunkban, mindenütt ócska, használhatatlan dolgokba ütközik a tekintetem. Nálunk marad a legtöbb tárgy szüleink életének hordalékából, hiszen innen költöztek el mindketten. (Tudom jól, a testvéreim otthonában is lapul jó néhány kacat a régmúlt időből, de nálunk elképzelhetetlenül sok van belőle.) Réges-régen ki kellett volna dobni a csempe edényeket, a málladozó kézimunkákat, a lakást csúfító dísztárgyakat!
Miért nem tudom kidobni a tárgyakat?! Miért nem tudjuk kidobni a tárgyakat? Talán szüleink kezének az érintését keressük rajtuk annyi év távlatából?
Engem most vitt rá a szükség, hogy édesapa kerekes táskáját előkeressem, s kirázzam belőle a 18 évvel ezelőtt vásárolt hagyma héját. A dróttal és zsineggel megreparált kerekek hibátlanul működnek, bár ocsmányul néznek ki. (A boltba drága pénzért kínált szatyor kereke viszont állandóan leesik, jó, hogy nem vettem meg!) Erre a kis időre ez is jó lesz.
Visszatérve a szülőházhoz: elméletem szerinte ezt a hiányt pótoljuk mi a tárgyakkal. A mozdíthatatlan, rendíthetetlen, védelmet adó, mindig visszafogadó, erős vár helyett beérjük azzal, ami van. Mint csiga a házát, cipeljük törékeny tárgyainkat. Vagy nem is annyira törékenyek? Hosszú évtizedeket, sok viszontagságot kibírtak legfontosabb kultikus tárgyaink: a ládák. Már ez is jellemző: legfontosabb tárgyaink csomagolásra, szállításra, tárolásra valók. Bármikor meg lehet fogni és odébb lehet vinni, valahol máshol ki leehet nyitni és újra lehet kezdeni az életet.
A ládáinknak nevük van, mint az élőlényeknek. Némelyik láda kinyitása szüleink privilégiuma volt, gyerekkorunkban fel sem merült bennünk, hogy „csak úgy” belenyúljunk. Igaz, olyan sokan voltunk, nemigen adódott olyan helyzet, hogy mi, gyerekek, egyedül lettünk volna a lakásban és szárba szökkenhettek volna kutakodási ötleteink.
Kezdjük a legfontosabbal, a legértékesebb ruháink molybiztos rejtekével, a Nagyládával. Története kész történelem! Apám keresztapja, nagyanyánk sógora, Adél néni férje, bizonyos Szabó József a távoli 19. század boldog békeidejében gazdatisztként tartalékos K. u. K. tiszt volt. Az akkori katonai szabályzat szerint egy akkora ládát kellett csináltatnia, amelyben összehajtás nélkül elfért a nadrág, a kabát – gondolom, a csizmának is hely kellett. Külön ünnepi és hétköznapi ruha lehetett, fehér kesztyűvel, talán a kard is benne volt. No és a csákó! Talán a csákó miatt alakították a tetejét olyan koporsószerű, célszerűtlen formára. Boldog békeidők! A csákók, arany kardbojtok, malomkeréknyi női kalapok – és hozzáillő kalapos dobozok! – kora.
Gondolom, két markos csicskás legény cipelte a Nagyládát a trévhez, de négyen is kellettek a felpakolásához, hiszen még üresen is tekintélyes súlya van. Fából készült, viaszos vászonnal bevonva, vas veretekkel megerősítve. „Bombabiztos” láda, pedig amikor készült, még nem ködlött fel a 20. század.
Hogy a láda mikor került a mi családunkhoz, azt nem tudom. Édesanya fiatalasszony korában még találkozott Adél nénivel, talán az ő halála után örökölte meg nagymama. Az én emlékezetem szerint a Nagyláda mindig megvolt. Abba csomagolta be mama és anya a téli ruháinkat, az ágyneműket, amikor 44-ben eljöttünk Szigetről. Nagymamának fantasztikus gyakorlati érzéke volt a csomagoláshoz, ha visszagondolok, meglepően jól válogatták ki édesanyával az elhozandó dolgokat. Téli és nyári ruhák, legfontosabb edények, szerszámok, konyhai eszközök, bili a gyerekeknek, tetvésző sűrűfésű, gyapjú szőttes falvédő, amivel szükség esetén takarózni is lehet. Alig emlékszem olyan dolgokra, amiket fölöslegesen hoztunk volna – szőnyeg, függöny, képek, könyvek -, mind ott maradt. Édesanya nem is siratott semmit az elveszett dolgokból, egyedül a varrógépét hiányolta egyfolytában, amikor Ausztriában – akkor Németországnak mondtuk – Turikának kézzel varrt télikabátot csukaszürke német egyenruhából.
(folyt.)