Guberálunk
Ez egy furcsa, talán szégyenteljes elhajlás, amivel mind én, mind a holdudvarom rendelkezik. Nem vagyunk profik persze, akik pontos információval rendelkeznek, mikor melyik kerületben lesz lomtalanítás, és már hajnaltól cirkálnak az utcákon, hogy az értékesíthető holmikat kisteherautójuk platójára rakják, otthon kicsit helyrepofozzák, majd az Ecseri piacon eladják. Nem, mi csak esténként sétálunk, és ami megtetszik, és természetesen az égegyadta világon semmi szükségünk rá, azt hazavisszük. Külön áldás számunkra, hogy a közelünkben működik egy Máltai Szeretetszolgálat, néha este letesznek oda egy-egy ruhacsomagot, s ha mi kiszagoljuk – márpedig kiszagoljuk, mert az egész hozzánk járó és igen bő tagságot számláló slepp is bőszen monitorozza a felhozatalt -, az egész brancs rohan, hogy megszerezze a zsákmányt. A csomagokat aztán boldogan bontogatjuk. Amire abszolúte nincs szükségünk – ez kritérium! -, azt megtartjuk, a többit visszavisszük. (Természetesen az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mivel a felhalmozott tárgyak egy idő után minket szintén kitúrnak a lakásból, így mi is viszünk le csomagokat.) A múltkor kidobott táskákat találtunk. Sanyika – akit már megint a második hete nálunk esz a fene – hozta fel, mi pedig ugrándoztunk örömünkben a gazdag fogás láttán. A táskák zsebei ráadásul mindenféle apró kacattal voltak tömve. Akadt pár teazacskó, de nem filter volt bennük, hanem rendes teafű, méghozzá jázmin, amit én igencsak szeretek. Aztán zacskós cukor is, amit egyébként a Spinoza Házból szoktam lopni, ott minden asztalra kitesznek egy egész kosárral, én meg feltűnés nélkül teletömködöm a zsebeimet. Kicsi utazó varrókészlet. Hű a mindenit: dobókockák és Harry Potter-kártya. Skótkockás nesszeszer, benne apró krémminták – ezekhez már tényleg beteges vonzalom köt. (Drága Kende Ági barátnőmnek azóta is hálás vagyok, mióta édesapja elvitte filmforgatásra Brazíliába, és ő az elegáns hotelt kifosztotta a kedvemért, egy aprócska szájvizet még mindig őrzök e készletből.)
Jó tippekkel régebben még bennfentes Kátya barátnőm szolgált (sajnos már leszokott róla). Mindig pontosan tudta, hol melyik egyház, önkormányzat oszt szeretetcsomagot. Már olyan jók voltunk ebben, hogy mondtuk is a Narancsban publikáló barátnőnknek: írja meg az Élet+Mód rovatba.
Aztán persze ott vannak a túrkálók. És az ugye, ökológiailag tök rendben van, az ember lelkiismeret-furdalás nélkül engedheti át magát a vásárlás gyönyöreinek. Vannak használtcikk-kereskedések is. A diszfunkcionalitás természetesen itt is a szemünk előtt lebeg, csak és kizárólag használhatatlan, tökratyi cuccokért vagyunk hajlandóak pénzt adni.
Mindent összevéve, legnagyobb boldogság, ha az ember ingyen szert tesz valamire, ami ócska, használt, csúnya, büdös és semmire sem jó.