E házban élt és alkotott Pilinszky János

2009. április 8.

Márványtábla hirdeti a falon. Egy liftbéli beszélgetésből kiderült: a másodikon élt – én az ötödiken. Kentaúrmegoldás: van is lakótársam, meg nincs is. Tetőtér-beépítés, enyém a kisgarzon, egy megtört villamosmérnök férfié a lépcsőházból nyíló kis szoba. Elvileg a fürdőszoba és a konyha közös, elvileg, hiszen a fürdő hét polcából hat az enyém (ez így igazságos, végül is, mi kell egy férfinak?). Kurd kommunista szeretőmtől vörös csillagos zászlót kaptam, amit zsidó liberális szeretőmmel feltetettem a falra. (Nem jó, valahogy egyikkel sem jó. Ábrissal volt jó, aki simán passzolt, amikor én vacsorával vártam.)
Közelebb kerültem egy kicsit a Gödörhöz, távolabb az Oktogontól.
- Legalább nem kell másik zsinagógába járnod – mondta viccelve anyám.
A szüleim nem értik a Belvároshoz való vonzalmamat. Ők egy kertben szeretnek üldögélni a vérunalmas agglomerációban. Én az embereket szeretem nézni. A világon még mindig az ember a legjobb találmány ( Sartre-nak is igaza van, a pokol is a másik ember).
Nem vonzanak különösképpen a spirituális, kicsit homályos téveszmék, a valóság talaján lépkedek ingadozva, de a lakás mindenki szerint nagyon jó kisugárzású, tele pozitív energiával. Három lány is lakott már benne, mindhárom férjhez ment.
- Úgyhogy vigyázz a szabadságodra – nevetett a főbérlő.
Ő talált meg engem, egy wiwes hirdetést adtam fel, amiben kerekperec kijelentettem, hogy nem vagyok kóristalány, és ha éjfél után érek haza, akkor nem a miséről jövök. Leinformált, körbeszaglászott, és felhívott, hogy nagyon szeretné, ha én laknék itt.
Furcsán érzem magam. Éjszaka csend van. Van tévé. Nincs macska.

Költözöm

2009. március 31.

“Költözöm, autóra hordják mindenem.
Elmegyek, ez a lakás már nem lesz a lakásom nekem.”
(Cseh–Bereményi)

Elköltöztem. Sok lett. Újrakezdek.

u.i.: Nem messze, az Operához. De ez már nem lesz a dzsánki-csajos kecó.

Üzemzavar

2009. március 14.

Munkatárs betegsége és a tavasz kitörése (nemi élet hirtelen fellendült) miatt a blog átmenetileg nem üzemel. A hiba elhárításán már dolgozom.
Boldog kurd újévet!

Élj sokáig, halj meg gyorsan – elmaradt nekrológ Anavi Ádámról

2009. február 27.

- Majdnem megfagytam – mondta a temesvári barátnőm. – Kint, komolyan mondom, melegebb volt, mint bent a halottasházban.
Anavi Ádámot temették tegnap, miközben én sós izzadságcsöppeket szürcsölgettem – biztos megbocsátja, hogy eszembe sem jutott közben. Századik születésnapja lett volna.
Botrányosan fiatal voltam, amikor egy temesvári ott-tartózkodásom során városvezetőmül szegődött. Nekem semmi dolgom nem volt, láthatólag neki sem, én élveztem társaságának minden percét, humorát, szemtelenségét, ő pedig azt, hogy egy fiatal lány karol bele. Lófráltunk egész nap, traktált az anekdotáival.
Megmutatta, hol lakott Kafka Margit, bementünk a Csiky Gergely Színházba, kávézgattunk egy Bega-parti teraszon, megcsodáltuk a virágzó rózsákat.
Tulajdonképpen rá akartam beszélni arra a gagyi kisvonatra is, amelyik a régi vidámparkban járt.
- Tudta, hogy a kolozsvári Mátyás-szobor lovai, ha nem szűz lány ül alattuk, dobbantanak?
Kacarásztam: – Ádám, a közelébe sem megyek ennek a szobornak, mert majd zeng a város a patadobogástól.
Nevettünk, megkértünk idegeneket, hogy fényképezzenek minket le itt és ott. Nem beszéltünk semmi fontosról, nem váltottunk világot, nem politizáltunk, csak vihorásztunk, mint a tinédzserek. Végül is, akkor ő még kilencvenéves sem volt.
- Nézzen fel arra az erkélyre – mutatott felfelé, amikor elváltunk. – Integetni fogok magának, amíg a villamosra vár.
Időbe telt, amíg felért, de aztán feltűnt az erkélyen. Hosszú percekig integettünk így egymásnak. Szerencsére, a temesvári villamosok sem a sűrűségükről híresek.

Jó hír viszont, hogy Balaskó Jenő is meghalt. Nagy elégtétel az élettől, hogy egyszer a rossz emberek is meghalnak.

Bántalmazó kézikönyv – segédanyag

2009. február 25.

A levél szabadon felhasználható, a nevek kicserélésével kiválóan alkalmas a másik ember létének meggyalázására. Nem nekem írta, hanem L. barátnőmnek, ő küldte tovább. Illetve: valószínűleg nekem írta, hiszen tudta jól, hogy eljut hozzám. Azt hiszem, ez a levél még tíz évembe fog kerülni.

Répa javasolta a wiwen hogy találkozzunk…Gondoltam, miért ne? Répa az első együttlétünkkor engedte, hogy fogdossam a kezét, emlegette a melleit (azok tényleg szépek), aztán hagyta, hogy megcsókoljam, aztán, mikor hazakísértem, mondta, hogy hát most még nem akar velem lefeküdni, de azért felmerült benne… Utána elmentünk együtt egy kiállításra, aztán kimentem vele a szüleihez, ott megintcsak ő volt az, aki kimondta: nagyon szeretne velem lefeküdni.
Mit kellett volna neki mondanom? Nem akarok veled találkozni, nem tetszel, nem akarok veled lefeküdni? Én nem szeretek embereket – nőket – így megbántani. Vagy utána: “bocs, kösz, ez elég is volt szia?”. Ilyet sem szeretek mondani. S hozzá kell tennem: nekem kevés sikerem volt a nőknél, s akkor éppen nem is volt partnerem, gondoltam: végül is miért ne? Miért ne járjak egy ideig a Répával, ha ennyire rámkattant?
Utána már bennevoltam a kapcsolatban, ahol fokozatosan kiderült, hogy a Répa egyáltalán nem egy olyan boldog, felszabadult ember, akinek én gondoltam, hanem egy nagyon is szerencsétlen, és szeretetrevágyó ember, aki nem néhány kellemes szeretkezést akar tőlem, hanem tőlem reméli a nagy boldogságot.
Énbennem meg egyre inkább jött föl az undor, az, hogy ez a nő engem nem egyszerűen nem vonz, hanem kifejezetten taszít. Taszít a teste, taszít a csókja, minél jobban akarja velem a szeretkezést, csókolódzást, annál jobban. (Kérlek szépen, ezt akkor se mondd el a Répának, ha a levelem többi részét elmondod.)
Egy idő múlva kirúgtam a Répát. De olyan gyönyörűen írt rólam a blogján,amin teljesen meghatódtam, meg egy pillanatra megint éreztem valami fizikai megkívánás-félét, hogy visszafogadtam. (De egyáltalán nem szerettem belé, ahogy te gondolod.)
Utána jött az anyám halála, amikor Répa iszonyú kedvesen viselkedett velem. Hát hogy küldhettem volna el? Aztán jött az erdélyi út, ahol is a Répa egyre világosabban érezte, (mert hiszen nem bírtam folyamatosan palástolni), hogy nekem ez nem jó. Mikor elkezdett izélgetni, hogy hát mi van, akkor megmondtam: szakítani akarok vele. Kijött belőlem, úgy éreztem: semmiféle emberi jóérzés, erkölcsi törvény nem parancsolhatja rám, hogy a végtelenségig járjak egy csajjal, akihez ennyire nincs kedvem, bárhogy sajnálom is.)
Répa erre totálisan elkeseredett. Kiderült, akkor tudom viszonylag a legkevésbé bántani, ha vállalom: még tízszer együttleszek vele. Vállaltam. Azóta mi volt? Voltunk még együtt, valahogy meg tudom csinálni, és próbáltam a Rékához minél kedvesebb lenni, minél kevésbé bántani. Ezért vittem neki ot, ezért adtam neki a nagyanyámtól örökölt dolgokat (nekem már nem kellenek, ha ő lát benne valami érdekeset, miért ne adnám neki?).
Nem akarom azt állítani, hogy teljesen ártatlan vagyok. Jólesett néha a Répa kedvessége, jólesett, hogy egy lány így rajong értem. De alapvetően azt, hogy én a Répának nem mondtam meg, világosan, véglegesen és egyértelműen, hogy nem akarom őt (se szerelemnek, se szexpartnernek), az magyarázza, hogy gyenge voltam, engedtem a Répa nyomásának, és nem akartam őt nagyon bántani… Becsületszavamra ez így van, ha te nem akarsz rólam többet tudni, az a te dolgod, lelked rajta, de próbálj megérteni.
Ölel:MIklós

Mikor már beszédes volt a hallgatás

2009. február 19.

Amikor délután egykor útnak indultam, a napsugaraknak valahogy sikerült áttörniük a várost borító szmogon. Hatossal megyek, jobb oldalra ülök, menetiránnyal hátnak, hogy a Margit-hídról nézhessem a Szent István parkot, annak is azt a házát, ahol egyszer egy halottat tettem lepedőbe, és virrasztottam mellette hosszú órákig, és bármilyen furcsa is, boldog voltam akkor, mert azt hittem, tanúbizonyságot teszek a szeretetről, és kitartásról – igen, ott és akkor el sem tudtam azt képzelni, hogy ez az ember, akinek az édesanyja az én lepedőmben fekszik a föld alatt, egyszer majd teletömi a postaládámat gyalázkodó levelekkel.
Ma a másik oldalra ültem, menetiránnyal szemben, és néztem a napfényben fürdő várost.

EL tizenegyre jött, és újságot hozott, leült és zavarban volt. Dadogott és mocorgott, és sokat hallgattunk, mert nem akartam segíteni neki, csak néztem rá, és nem szóltam, nem törtem meg a csendet, és ő egyre jobban feszengett, és amikor már a hallgatás annyira beszédes volt, amit nem lehetett elviselni, megszólaltam:
- Hadd szagoljalak meg.

Ez most annyira jó, hogy nem akarom megosztani mással, mert nem akarom szavakká degradálni az érzéseket, és mert ez most csak az enyém, nem adok belőle senkinek sem.

Halottdédelgetés

2009. február 15.

Összeszedtem az üres üvegeket, fertőtlenítettem a macskalamokat, egy fél flakon domesztoszt öntöttem a vécébe. Tiszta ágyneműt húztam – nincs tiszta ágynemű: a szárítóra rendszeresen felugranak az állatok, és ott hagyják mancslenyomatukat -, összeszedtem a cédéket, dévédéket, pendrive-okat és más adathordozókat, az újságokat, könyveket. A gyógyszereket beraktam a kosárba. Kiszedtem az ágy alól a csirkecsontokat, a szalonnabőrt, a zörgős kislabdát és a plüssegeret. Elmosogattam, a macskák tányérjait és a hamutartókat külön szivaccsal. Megmondtam a kis szőrős dögöknek, hogy ne merjenek még egyszer felugrani a konyhapultra, és ha már rituális fürdőt vesznek a vécében, utána Riához menjenek aludni. Meglocsoltam a virágokat, letépkedtem a száraz leveleket. Kiráztam a szőnyegeket, felmostam. Visszacsavartam a kupakot a fogkrémekre, krémekre, pakolásokra, alapozókra, rúzsokra, szempillaspirálokra, tégelyekre és üvegcsékre. Összepárosítottam a zoknikat, kidobtam a szakadt harisnyákat. A teraszon az újságokat, üvegeket betettem egy szemeteszsákba, és felvittem a padlásra. Lesöpörtem a száraz leveleket. Új nyakörv is került: Pacsekra vörös, Zsorzsira kék. Felszámoltam a szennyesruha-gyűjteményt. Megtisztítottam az ablakokat – na jó, csak a belső felüket -, és új, hófehér függönyt tettem fel (hogy senki ne lásson be a szobámba, aki a teraszon jár, és dedikált könyveket dugdos az ajtóba).
Összeállítottam egy teamet: Kati elkészíti a hajamat, Kriszta a szemöldököm, szempillám.
A macskák ikeásak, a szoba tiszta, a fejem is kisuvickolva.
Csak azt hiszem, megint halottat dédelgetek.

Definiálni kéne a reggel fogalmát

2009. február 11.

Levélváltás

“Jó, felviszek valamit, mondjuk két hét múlva csütörtökön reggel, mert el is utazom, meg határidős melóim is vannak. De definiálni kéne a reggel fogalmát.”

Ha reggel kilenckor jössz, az ajtó még zárva van – a macskák miatt, sajnos ki tudják nyitni, és úgy hagyják, ami a gázszámla rendezésekor nem túl előnyös. A kulcs ott lesz az Elmo-figurára tűzve egy biztosítótűvel. Halkan gyere be. A bal oldali az én szobám. Vedd le a cipődet, moss kezet, esetleg dobd ki az ágyból a macskákat. Én még aludni fogok, az álomfilm utolsó kockáit nézem majd. Mellém bújhatsz melegedni. Nyűgös leszek és bújós, mert amilyen nehezen tudok belépni, sokszor olyan nehezen tudom otthagyni ezt a más tudatállapotot. Álomittas leszek, borzas lesz a hajam, és a bőrömön ott éktelenkedik a kispárna gombjának lenyomata. Kávét kell főznöd, és megetetned a dögöket, mert minden humanoidot zaklatnak, aki ki tudja nyitni a hűtőt.
Reggel kilenckor egy jó szagú, szőrős plüssmackónak örülnék a legjobban.

Ha reggel tízkor jössz, már nyitva lesz az ajtó. Addigra letussoltam, fogat mostam, megfésülködtem, a macskák is jóllakottak lesznek. Az ágyam még nem lesz bevetve, még nem leszek felöltözködve, még kicsit nyafogós és bújós leszek. Még emlékezni fogok az álmomra. Kávét és reggelit készítek. A kávét kardamonnal és fahéjjal főzöm le.
Reggel tízkor egy csomag kardamonnak és fahéjnak örülnék a legjobban az arab fűszerestől.

Ha reggel tizenegykor jössz, már be lesz vetve az ágy. Én ruhában leszek már, ékszerekkel, sminkkel. 11-kor már nappali nő vagyok, a hold hatása már elmúlt, az álom már tovaillant, az érzelmek és vágyak már kordában vannak. Teát fogunk inni, narancsos-eukaliptuszosat, mézzel és citrommal. Udvariasan és mértéktartóan beszélgetünk majd mondjuk a TGM-Heller-vitáról, a forint eséséről, addigra már ébren leszek, cinikus, maró és gúnyos.
Reggel 11-kor egy Beszélőnek örülnék vagy egy Rubiconnak.

Nem akartam, hogy így láss

2009. február 3.

Az évszázad beégése volt, azt hiszem. Minap történt – vagyis hát nem, azt hiszem, az egész úgy tizenöt évvel ezelőtt történt, Józsiék bulijában a Márvány utcában, és pár év múlva folytatódott Józsi temetésén, amikor a Kerepesi temetőben ment előttem, és én nem tudtam levenni róla a szemem, a gyöngy karkötőm, amit egy orosz egyetemistától vettem, elszakadt, a fűbe gurultak a gyöngyök, gyöngyfák fognak nőni belőle, viccelődött Robi, aki a szórásos temetés alatt azt is elsütötte, hogy na, most aztán a Józsi tényleg arra megy, amerre a szél fújja.
Aztán a temetés után elmentünk inni valamit, és én mélyen megint a szemébe néztem, és tudtam, hogy egy kicsit megint az enyém lesz. Egy kicsit az is lett.
Az izzadságra emlékszem, mindig izzadt szeretkezés közben, amely néha kicsit brutális volt, a sós cseppeket felittam a testéről, és amikor elváltunk, nem mosakodtam meg, hogy sokáig érezzem magamon a szagát.
Néha ír nekem. Néha írok neki. Néha ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból, olyankor elmenekül. Egyszer azt álmodtam, hogy egérré változtatom és zsebre teszem. Akkor is szökni akart, de megfogtam.
Most megjelent egy újabb könyve. Szigorúan távirati stílusban írtam neki: tegyen le egy dedikált példányt nekem ajándékba a portán. Felugrik vele csütörtök este, ha az jó nekem, válaszolta rögtön. Mindig szinte perceken belül válaszol, mintha csak azért ülne a gép előtt, hogy várja a levelemet. Nem leszek otthon, hagyd csak a portán, írtam, és közben a szívem szakadt.
Aztán minap reggel felhozta. Nem jött be, nem kopogott – nem tudom, benézett-e az a teraszra nyíló ablakomon, attól félek, igen -, csak a bejárati ajtó kisablakába tette bele, a vízipisztolyt szorongató Elmo plüssfigura mellé, ami mellett egy hatalmas marihuánaültetvény képe van kiragasztva, és egy papír a következőkkel:
Mantara (sic! természetesen mantra lett volna eredetileg)
pénztárca
kulcs
usb
munka
notesz
sminkkészlet
Senki nem hallotta, amikor feljött, pedig négyen is voltunk a lakásban, kettőnkön kívül jó barátnőnk vőlegényével, aki mellesleg az én nagyágyamban aludt – igaz, ruhástól, horkolva és egy üveget szorongatva. A terasz putris, a szelektív szemétgyűjtés ott történik: újságok (főleg Nemzet, Népcsabi, Rubikon, Narancs), üres üvegek, régi takaró a macskáknak (ha kint akarnak üldögélni), pár rozzant szék, hamutálak, egy bazi nagy érdekes faág, lécek, és rongyok.
„Nem akartam, hogy így lássál engem” – írtam neki tegnap, amikor már nem bírta tovább, és megkérdezte, megkaptam-e a könyvet -: „üres üvegek, csikkek, gyógyszeres dobozok, dzsánki haverok, szerteszét heverő jobb- és baloldali sajtótermékek, üres cuccos zacsik között. Azt akartam, hogy úgy láss, hogy szép ágyam van, frissen vasalt ágynemű, és szép melltartóm, és szép 19 colos monitorom – beépített tévével, csatorna nélkül -, olyan cicákkal, amilyenek az Ikea-katalógusban vannak, akiknek nyakörvük van, és nem a vécében fürdenek, mint az enyémek, és én szépen ki vagyok festve, és érdekes a hajam.”
Jövő héten újra feljön. És hoz nekem valamit reggel.

A negyedik te magad légy

2009. január 27.

„A magyar lakosság negyede szenved valamilyen idegrendszeri vagy pszichiátriai kórképben, mondta Vizi E. Szilveszter agykutató.
(…)
Az emberiség a fejlődése során idegrendszerileg nem alkalmazkodott még teljes mértékben a nagyvárosi léthez, a természettől való majdnem teljes elszakadáshoz, a felfokozott munkatempóhoz.
(…)
Az új technológiák, így a mobiltelefon révén állandóan elérhetőek vagyunk, minden percben állandó riadókészültségben, tettre készen kell lennünk, magyarázta az agykutató. Mindez olyan mértékben megterheli az idegrendszert, hogy este a fáradtság ellenére az emberek altató nélkül szinte már képtelenek elaludni, reggel pedig kávéval kezdik a napot. Ez a ciklus az agykutató szerint megterheli, károsítja az idegrendszert, ehhez az ember még nem szokott hozzá. A modern életnek van egy furcsa, nagyon negatív hatása az idegrendszer működésére, és eredményeként szorongásos zavarok, depresszió lép fel.”

Egy délután krónikája (kb. 18 órától 23.15-ig)

Telefon. Kátya.
– Na hello, mondjad.
– Valószínűleg Jenő elkészíti az anyagot.
– Ne mondd, nem hiszem el.
– Majd hívlak.

Telefon. Uncsitesó, Bíbor.
– Akkor el tudod hozni azokat a fa építőkockákat?
– Aha, most megyek, és összepakolom.
– Szólj, ha indulsz.
– Oké.

Telefon. Alternatív filmes.
– Bocs, tudnál inkább olyat hozni, amelyik szabályos kocka?
– Igyekszem.

Telefon. Kátya.
– Átment az anyag? Megkaptad?
– Várjál. Még nem jött be. Aha itt van.
– Na, akkor küldd tovább majd Istvánnak.
– Várj, nem tudom megnyitni. Küldjétek el inkább rtf-ben. Tudod, hogy itt csak ubuntus gépek vannak.

Telefonálok Kátyának.
– Oké, átjött, rendben.

Telefon. Uncsitesó, Bíbor.
– Na, tudod már, mikor indulsz?
– Nem, majd visszahívlak.

Telefonálok Istvánnak.
– Akkor megvan, feltettem az ftp-re.
– Elment az internetem.
– Jó, én elindulok, ha nem ment át, a csokimon van, elküldöm egy netkávézóból, csörögj rám.

Telefon kortárs költőtől
– Akkor tudsz valamit szerezni?
– Szombaton kapok két gét.
– Többet nem tudsz?
– Ennyit tudok.
– Akkor szombaton.
– Oké, felviszem, úgyis ott leszek a Blahán.

Telefonálok uncsitesónak:
– Oké, akkor most indulok. Fél tízkor a Moszkván az óránál.

Telefon. Kátya.
– Elküldted Istvánnak?
– El. Majd másfél óra múlva bemegyek az Aradi utcai netkávézóban, és megnézem.

Telefon. István.
– Rendben, megkaptam. Akkor ha kész vagyok vele, küldöm vissza.
– Oké, 11 után meg tudom nézni a kávézóban.

Moszkva tér, Gomba presszó.
– Szeretem ezt a talponállót, olyan jó szocreál.
– Meghívlak valamire.
– Legyen vilmoskörte. Milyen film is lesz ez?
– Ez egy független rövidfilm, majd indulunk vele a Filmszemlén. A játék kockákkal akarjuk jelképezni a társadalmi ranglétrát, és hogy milyen nehéz feljutni, mennyi akadály van, és az, hogy hová születtél, milyen determináló.
– Aha. Ez kurva jó. Szerinted át fog menni az üzenet?

Telefon Istvánnak.
– Oké, megkaptam, csókolom, jó éjszakát.
– Ez azt jelenti, hogy mehet, nincs benne hiba?
– Igen, és én is megyek, mert mindjárt fél tizenkettő. Megyek, és kikapcsolom a telefont.

De sosem kapcsolom ki.