A viktimológiával foglalkozó szakemberek többet és részletesebben tudnának írni erről, mint én. Én nem foglalkozom hivatalosan az emberi lélekkel, annak torzulásaival, nem koptattam sem egyetemi padok, nem töltöttem a hétvégéimet érzékenyítő tréningekkel, a bántalmazásról eleddig inkább csak filmekből, irodalmi alkotásokból illetve ismeretterjesztő könyvekből, füzetekből értesültem, jószerivel; persze, mindenkit ért már abúzus, otthon, az utcán vagy a munkahelyén, mindenki átélt már kirekesztést, megszégyenítést, embervoltának a megcsúfolását, de ez egy sarkalatos pontig feldolgozható, s a testen-lelken esett csorbát könnyű még kikalapálni. Mondhatni, házilag is megoldható.
Leegyszerűsített azt mondatni, mégis sarkítom a problémát így, hogy két csoportra osztható a bántalmazás: az egyik „csak” a lelkünket éri, a másik után már a fogorvost is fel kell keresni.
A bántalmazás jellemzője, hogy egy hatalmon lévő csoport/egyén gyakorolja egy kiszolgáltatott státuszban lévő csoporton/egyénen. Kiszolgáltatott könnyen válik az emberből: lehet etnikai hovatartozása, szexuális orientációja, vallása stb. következtében. Vagy lehet egyszerűen csak azért – mert szeret.
Az elutasítás önmagában nagyon fájó, de talán még feldolgozható. Viszont a másik ember lelki eltiprása elfogadhatat.
A blog olvasói megismerkedhetnek egy hobbibántalmazóval. Műkedvelő és dilettáns módon körbjárom, miből táplálkozhat – és hogyan lehet táplálni – a verbális erőszakot.
Nem is tudom, miért fogom mindezt megírni. Talán mert nem akarom elfogadni azt a gyalázatos tényt, hogy egy arra teljes mértékben érdemtelen embert szeretett.
És talán azért is, mert a szívem mélyén még mindig eszeveszetten kutatok mentségek után. Hogy felmentsem őt.
Attól, amitől felmenthetetlen.

Az ajtót mindig halkan nyitotta ki, csöndben tette be maga után, finom, ahogy a macskát is finomat emelte fel az ágyról, hogy helyét bitorolja. Levetkőzött, kezet mosott, és a reggeli álomtól vagy álomtalanságtól átmelegedett ágyamba bújt. Lábát átrakta rajtam, és megkérdezte, hogy vagyok. Sokszor elaludt mellettem, irigyeltem ezért a becses adományért, hogy leteszi a fejét, már alszik is, én nyugtalan vagyok, utolsó erőmmel is kapaszkodom a valóságba, mint egy szalmaszálba, amely megment az öntudatlanság rémétől.
- Megyek, készítek reggelit – mondtam később, sokkal később, amikor rendes polgárok már inkább az ebédhez terítenek. Nyugalom volt mindig, nem volt mobiltelefonja, a társadalmi presztízsét – valamikor még pártautó vitte a Mérleg utcába – már rég sutba dobta, forradalmiságát egy konzervatív lapig hűtötte, iszákosságát elvitte egy infarktus, barátait a kor vagy a korszellem. Csak a kávé, meg a cigi, meg néha én, csak ez maradt meg a hajdan csapongásairól, korhelykedéséről ismert férfinak.
Kardamonmagot és fahéjat teszek a kávéba, kotyogós kávéfőzőn készítem, finomabb, ízesebb kávét ad, mint a modern ketyerék, a kis belvárosi konyhában el sem férne egy ilyen szerkentyű. Félig sütött zsemlécskét teszek a sütőbe, teavajat, sajtot, felvágottat egy tányérra. Ő üresen issza a kávét, én sok tejjel, esetleg mézzel. Ő sokat iszik belőle, és fél doboz cigi is lecsúszik mellé, csúszik a kávé, a cigi, néha egy kis rum, a régi idők ízéért, csúszik, ahogy ő csúszott, egyre messzebb hatalomtól, de mindig méltóságteljesen.
Azt hittem, csak pillanatnyi üzemzavar, de aztán azt írta, nem jön többet. Nem mondta meg, miért.
Sohasem mondta meg a felesége nevét. Sosem mondta meg a gyerekei nevét. Városi pletykákból, eldugott sajtóhírekből fogom megtudni, ha meghal. A temetésén majd hátul állhatok. Névtelen, arc nélküli szerető.

Zsuzsi elment – nem örökre persze, és nem a világ végére, mégsem látom már minden nap. Hiányozni fog, pedig a belépője nem volt túl megnyerő.
Magyarországi munkaerő-piaci elhelyezkedését azzal kezdte, hogy rendesen bealázott minket, nemcsak a nyelvi leleményességével, hanem munkabírásával, kitartásával. És mással is.
– No, menjek haza, s főzzek egy kis túrós laskát – mondta első nap délután.
A receptcserés klub nem az én világom, a munkahelyemen a gasztronómia netovábbja a sajtporból készített sajtostészta, a kolléganőmmel meg is beszéltük már, hogy az xxx cég sajtostészta-pora sokkal finomabb, mint a zzz cégé.
Erre jött Zsuzsi, és azt mondta:
– Nem úgy van az. Szépen kigyúrom a tésztát…
Esze ágában sincs asszimilálódni. Egy perc alatt elsajátíthatná a mi csökevényes pesti beszédünket, de soha nem hallottam még a szájából mást, csak ezt a furcsa nyelvjárást, amihez néha még szinkrontolmács is kell.
Ez kezdetben én voltam. A végére a többiek is értették.
Péntek este a munkahelyemen Zsuzsi levágta a hajam. Pestitől nem kérnék ilyesmit, valahogy mifelénk az a módi, hogy mindenki fodrászhoz jár. De Zsuzsi székely lány, Kovászna megyéből vetette hozzánk a sorsa.
Finom bort iszunk, sajtot eszünk hozzá. Csattog az olló, bizsereg a fejem, ahogy a hajamban turkál.
– Szerintem a gazdasági válság pozitív hozadéka ez lesz.
– Mi?
– Hogy sokkal több szívességet teszünk egymásnak. Jobban egymásra leszünk utalva, nem engedhetik meg maguknak még a férfiak sem, hogy magukba zárkózzanak és szociopaták legyenek, mert a pénztelenség miatt több szívességet kell egymásnak tennünk, s többet kell kérnünk. Nem tudunk fodrászhoz járni, egymás haját kell vágjuk.
– Nálunk ez mindig így volt.
– A fűtés drágasága miatt egy szobában fogunk télen élni. Összebújunk, közelebb kerülünk egymáshoz. Nem tágas terek lesznek, hanem bizalmas, intim kis fészkek.
– Hát biztos. Nézd, szerintem jó lesz már.
– Nem, nem, ne hagyd még abba.
– Ja, szereted, ha birizgálják a fejedet.
Elalélok Zsuzsitól.

A környezetvédő akkor hal meg, amikor a romlott ételét kiönti a vécébe, és lehúzza megközelítőleg öt liter tiszta vízzel.
Elsüllyedek a szégyentől.

Ételfogyasztás: visszafogott
Édességfogyasztás: egy kis tányér tiramisu, egy bejgli (egyre masszívabban viszolygom az édességtől)
Italfogyasztás: gyakorlatilag minden nap, tetemes mennyiséget
Drogfogyasztás: egy g gyors, szilveszter éjszaka
Cigarettafogyasztás: legalább négy doboz (de alapjáraton nem dohányzom, tehát: sok)
Xanax- és Stylnox-fogyasztás: meglehetősen sok
Részeg férfiakkal való csókolózás: kettő (asszem)
A lakás buli előtti takarítása: egy óra
A lakás buli utáni takarítása: 24 óra
Üres üvegekkel teli kukászacskók száma: másfél
Vallási áhítatban töltött percek száma: nulla
Macskák száma karácsonykor: három
Kisded bántalmazása, Mária fejének letépése, csuhéjászol meggyalázása: csak egyszer (macskák által)
Jókívánságok küldése online, offline: nulla
Ajándék: 19 colos monitor beépített tévével
Tévécsatornák száma: nulla
Kölcsönkért DVD-n megnézett filmek száma: legalább 15
Kevin Smith filmjeinek újranézése: minimum 5-ször
Olvasással töltött órák száma: gyakorlatilag nulla
Újévi életmód-változtatásokra tett fogadkozások száma: változó, alkoholbevitel mennyiségétől függően

Tudom, hogy a hét év szép életkor egy bicikli életében, mégis nagyon-nagyon rosszulesett, amikor a napokban ellopták. Egy – elvileg – zárt udvarból. Ennek kapcsán megragadom a nyilvánosságot, és az alábbi követelésekkel fordulok a terézvárosi – és általában a fővárosi – önkormányzat(ok) felé.
Követelem a
- közbiztonság azonnali javítását. Az erőszakos bűncselekmények, az utcai (és az otthonokbeli) testi sérelmek lehetőség szerinti megelőzését, az áldozatok rehabilitását, és az elkövetők valós büntetését.
- a kizsákmányolásra nem alkalmas magántulajdon védelmét.
- mivel Terézvárosban elsősorban az épített környezet jelentős, a házak védelmét (mégsem járja, hogy az Eötvös 19-re az van kiírva: „Omlásveszély”. Könyörgöm, miért érzem úgy, mintha egy II. világháborús film forgatási helyszíne lenne az otthonom?).
- mivel Terézvárosban elsősorban az épített környezet jelentős, a maradék fa és zöldfelület teljes mértékű védelmét és gondozását (kiemelt aktualitása van a Hunyadi térnek).
- mivel az egész városban elképesztő a levegőminőség, a PMO-koncentráció, az autós közelekdés azonnali mérséklését, a biciklis és gyalogosközlekedés javítását, annak biztonságossá tételét.
- mivel a Terézvárosban nem lehet az utakat szélesíteni (még ha zseniális városvezetők ezt így is gondolják), csak akkor, ha lebontják a házakat, a szükségszerű autós parkolás megoldását, az autók számának csökkentését.
- a közösségi közlekedés fejlesztését azonnali hatállyal, és olyan mértékű állami támogatását, amely a város lakosságát annak használatára serkentené.
- a műemlékvédelmi épületek védelmét, azok felújítását, és a KÖZ számára bocsájtását (tehát NEM lehet belőle szálloda, magánrezidencia, kormányzati épület).
- az ingatlanspekulánsok, csókosok, unokatestvérek, retyerutyát, mindenféle Gyurik (Hunvald, Gál, Nagy), akik a város értékeit elkótyavetyélik, azonnali hatállyal való kitiltását.
- a hajléktalan, otthontalan emberek azonnali otthonteremtésének segítését, munkaerő-piaci rehabilitációját.

Végül, de nem utolsósorban: követelem, hogy a Terézvárosban este 11 után is lehessen alkoholt vásárolni az éjjelnappaliban!

“Találtál magadnak egy közeget (az ellenkulturális közeget…) ahol mindenki ilyen, csakhogy ez azért nem jó, mert ebben a közegben – a nagyon fiatalokon kívül – mindenki kicsit lökött, későnérő, idegbeteg, etc. és ezért ebben a közegben a te problémáid mintegy “elsikkadnak”, nem jelennek meg.”
(részlet Szalai Miklós bántalmazó leveleiből)

A barátnőim tényleg stichesek, nincs mit szépíteni rajta.
Ria már több mint egy éve eljár egy japán harcművészeti egyesületbe, azt sem tudom pontosan, mire, olyan szavakat használ, hogy „dodzsó” meg „kensi”. Óbudára járt edzeni, a csoport és annak vezetője nagyjából szintén elmebeteg, csak más iskolát képviselnek, mint Ria, ezért ő már unta a zavaros eredettörténeteket – a Szíriuszról jöttek a magyarok -, a homályos nyelvészeti értekezéseket – a summér nyelvrokonságról -, és nem utolsósorban hatalmas nézeteltérések voltak a nyári táborban, ahol Riát „meg akarták törni” – márpedig Ria erényei (már ha lehet egyáltalán az tulajdonságok elé pozitív vagy negatív jelet tenni) között a büszkeség és megtörhetetlenség ott szerepel.

Tegnap végre megkapta a rég várt kardját. Ült az ágy szélén, kezében ezzel a hatalmas fekete fasszal, és olyan arcot vág, mint egy giccses női magazinban az újszülött babáját tartó nő (a valóságban persze nem így néznek ki a frissen szült nők). Nem is tudom, milyen arc volt ez, szerintem konkrétan elélvezett a kardtól. Áhítatos volt, mint egy kisgyerek, akinek az erdőben megjelenik a szűzanya. El is kezdtem cseszegetni:

- Az isten szerelmére, Ria, ez csak egy szaros fémdarab, ráadásul harmincezerért szerintem gagyi is lehet, miért nem egy igazi péniszt fogsz?
- De nem érted, hát nem látod, mennnnnnyire gyönyörű, csodálatos, és ez az ér rajta…

Ria viszolyog a valódi pénisztől, undorító, mondja, és a sperma – hát annál visszataszítóbb nincs a világon, egyszer egy férfi a hasára élvezett, és majdnem elhányta magát, hogy lehet azt egyáltalán szájba venni, és pláne: lenyelni.

- Tényleg pszichiáterhez kéne menned, ha neked ennyire hiányzik a szex – mondja nekem pikírten.

Olyan őszintén irigylem őt.

A blogom 2006-2007 között élt, ekkor próbáltam szórakoztatni az olvasókat, valljuk be, kicsit a magam örömére is. Mai szemmel visszaolvasva: vállalhatatlan. Az írások érdektelenek, a mondatok szerkesztetlenek, a szavak unalmasak.
Az az év sok változást hozott az életemben, új munkahelyeket, új iskolát – új férfit.
Most már más idők járnak. A blog is másról fog szólni.
Lesz benne – terveim szerint legalábbis – jó sok közélet: kiszeltündementes celebtelep, városnéző – Terézváros és más belkerületek -, és természetesen, aminek napjainkban nagy az aktualitása: városvédelem, lesz benne egy cipősdobozból előkerült régi-régi levelezés, lesz benne pesti éjszakai útmutató, arcok, helyek, civil egyesületek, mozgalmak.
És lesz benne szomorúság is. Lesz benne bántalmazás, elhagyás, nem olcsó szentimentalizmusként tálalva – igyekezvén kerülni az önsajnálatot -, csak apró, emberi fájdalmak, olyasmi, amihez hasonló már veled is, mindenkivel történt.
Köszöntöm most az olvasót.
És köszöntöm magamat, hogy összetudtam kaparni lelkem kiürült spájzának aljáról az utolsó liszt szemeket, hogy abból újra tésztát gyúrjak.
Remélem, a tésztából majd ki is sül valami.

A oktogoni dzsánki-csajos lakásban az élet még mindig próbál fittyet hányni korunk mételyeinek, foggal-körömmel ellenáll a gazdasági nehézségeknek, az atomizálódott társadalomnak, az emberek még mindig jönnek-mennek nálunk, bár az éjjeliszekrény alatt eldugott fa pénzesdobozkát már rég a szú nyűvi, a hűtőben még akad egy kis sajt és bor, s terem még ünnepnap tejszínes csirke is a vacsoravendégeknek. Van hajnalig tartó ivászat, döng a zene, duhajkodnak a macskák. A szomszéd is a régi.
- Kussoljatok már, vaze’! – kiabál a korai őszi éjszakában. – Fogjátok már be a büdös pofátokat.
- Mi baj van, kisköcsög? – pöröl a teraszon Ria.
Ezzel kezdetét veszi az Oktogoni Szabadtéri Játékok. (Az igényesebbek kissámlit is hoznak, Temesi Ferenc után szabadon.) A dramaturgia a szokásos rendben zajlik. Zoli feljelentéssel és a macskák kiirtásával fenyegetőzik, Ria a nemi élete megreformálását javasolja neki egy ló hathatós közreműködésével. A közös képviselővel való riogatásra Ria az autó módszeres kínzásának lehetőségét veti fel.
A nevezetes estén hárman vagyunk: a zsidó ügyvédbojtár – aki passzusok citálásával teszi még élvezetesebbé az előadást -, Ria és én. Semmi említésre méltót nem teszünk: beszélgetünk, röhögcsélünk, amikor a szomszédra rátör a szereplési vágy. A verbális meccs lejátszása után ki-ki nyugalomba: Riáék a kölcsön projectorra vetik rá magukat, én a benőtt körömággyal veszem fel a küzdelmet. Csendes, kellemes este.
A mindig zárt nagykapu nyílik, kevés embernek van kulcsa hozzá, Kati néniéknek, de ők nem szoktak éjszaka jönni-menni, és a fiatal szomszéd sem lehet, mert a lépések már a hátsó vaslépcsőn döngnek.
- Jöjjenek be egy kávéra – negédes mosollyal invitálom az egyenruhásokat. Bojtos papucsom van és csipkés hálóingem.
- Bejelentést kaptunk, hogy itt nevetés esete képezi a fennforgás tárgyát.
Ezek mindig ilyen Fülig Jimmysen fogalmaznak.
- Tessék? Tessék? – bújnak elő a lányok a másik szobából (szívecskés pizsama, hajcsavaró stb.).
- Ha nem bírják ki nevetés nélkül, kuncogjanak a kispárnájukba.
A küszöbön innen elnevetjük magunkat. Az egyenruhások szája egyenes, mintha vonalzóval húzták volna meg. Bosszankodnak: hja, ez bizony nem az éjszaka nagy fogása.
- Mibe kóstál egy ilyen kiszállás az adófizetőknek? – kérdezem másnap nyomozó barátnőmet. Nyugodtan kerekítheted egy százasra, így a válasz.
- Na mi van, kisköcsög, nem mered ránk hívni a rendőr haverjaidat? – dobja le a fikát másnap este Ria.
Az Oktogoni Szabadtéri Játékokat változatlan szereposztásban, változatlan időpontban tekinthetik meg a kedves nézők. (Az igényesebb hozzon sámlit.)

De van. Mert ő megkövetett – s én megbocsájtottam. És feledtem a jó tanácsokat: hogy ne álljak vele többet szóba, hogy büntessem, hogy futtassam vele a köröket, hogy ne, és semmiképpen se adjam magam könnyen.
A Szent István parki lakásban boldogan szívtam őt magamba, csókjától s a bortól részegülten feküdtem karja közt, ujjaim szőrös mellkasát szántották, vállát használtam párnámul, s a reggeli napsütésben az erkélyről a Margit-szigetre láttam, elnéztem a reggeli futókat. Édes Réka vagyok azóta is, szeretkezés előtt, közben, s utána, a vágytól fűtött éjszakán és a reggeli félálomban.

A blog itt és most véget ér. Ami most jön, már nem tartozik másra. De nem búcsúzom végleg.

A dzsánki-csajos lakásban, a platánfa legtetején szarkacsalád rakott fészket. De az már nem látszik a google.mapson.