Tudjuk a Brian életéből, hogy ki is a Júdea Népe Frontnak a legnagyobb ellensége: nem, nem a rómaiak – hanem a Júdea Népfront. Jól példázza ezt a hazai civilszervezetek is, s képességük arra, hogyan is kell osztódással szaporodni.
A rendszerváltás után kezdődött, óvatosan megalakultak az első gittegyletek és komolyabb szervezetek, amelyek némelyike már egészen sikeres lett, mint például a Levegő Munkacsoport. Aztán tagja voltam számtalan egyesületnek, amelyek azokra a barátságokra emlékeztetnek, amik a kocsmában, részegen köttetnek: súlytalanok, de jó visszaemlékezni rájuk.
Én talán 94-ben találkoztam először feministákkal, akkoriban ez a szó az én fejemben is előítéletekkel találkozott: nyilvánvalóan abberált szexuális életű, sikertelen nők. Szerencséjükre csatlakoztam hozzájuk, mert rám aztán már bajosan tudták az alkalmazott előítéleteket a nyakamba sózni, rajtam nyilvánvalóan látszik, hogy egészséges és bőséges nemi vágyakkal vagyok áldva (vagy inkább verve…)
Aztán a feministáknál találkoztam az anarchistákkal, az anarchistáknál a zöldekkel, a zöldeknél az állatvédőkkel, aztán az állatvédők azt mondták, hogy az állatkínzás és a bántalmazás egy tőről fakad, ezért ott találkoztam a családon belüli bántalmazással foglalkozókkal, aztán ott találkoztam egy kisebbségekkel foglalkozó szervezet tagjával, aki aztán elvitt egy érdekes vitaestre, ami a környezetvédelem és a rendszerkritika kérdésével foglalkoztt, ahol aztán megismerkedtem pár ultrabalossal, és, nézzenek oda, összefutottam egy anarchistával is… És mindenki utált mindenkit. Nagyjából.
És aztán sokkat megkent a kormány, a mindenkori. Sokakat megvesztegetett egy-egy multi. Sokakat használtak fel különböző érdekcsoportok szócsövüknek.
Én meg óvatosan lépkedek. Nem akarok azokhoz a nyugati balos értelmiségiekhez hasonlítani – Lenin hasznos idiótáihoz -, akik eszmétől elvakultan nem vették észre, ami a Szovjetunióban történik. Nem akarok akaratlanul is gazdasági érdekeket kiszolgálni. Nem akarok olyan szervezet tagja lenni, amit pártok támogatnak.
Jól meg kell nézni, kivel bratyizik az ember, de a szellemi fejlődés, a világnézet csiszolása miatt, és nem utolsósorban a közösség miatt mégis csak részt kell vállalni a társadalmi felemelkedést szolgáló közéletben.
És ingyenmunkát is kell vállalni, mese nincs, ha megteheted anyagilag, azért, ha meg nem, hát akkor még inkább.
Na, neki is állok akkor.

Végre. Végre egy valamirevaló tüntetés, bár csak a szoftverzió, de legalább mozgolódik valami balról is. Az Opera előtt tüntetünk, most is, csak én adtam fel, de még lehet, hogy visszamegyek… pisilés és harisnyahúzás után, ilyen banális dolgok vetnek véget sokszor a forradalomnak, mint ahogy egy hétköznapi marhavásárral kezdődnek néha. Tüntet az alsó tízezer, hajléktalanokkal roptam a táncot olasz munkásmozgalmi dalokra, volt paprikás krumpli, és paprikás hangulat is, jócskán.
- Nem kértem limuzint – üvöltözi egy ifjú punkgyerek a hangosbemondóba. – Szégyelljétek magatokat, rohadt burzsujok!
- Nem burzsuj az – kontrázza egy elvárs -, munkahelyteremtőnek mondják azt mostanába’.
Egy bozontos hajú elkéri a szócsövet, József Attilát szaval.
A túloldalt persze ezt egy cseppet sem zavarja. Rendőröktől, hatalomtól védve szállnak ki az elegáns taxikból, a bugyijuk került annyiba, mint az én egész éves jövedelmem. Szemüket sem vetik ránk.

Ahelyett, hogy az utcán dönteném a tőkét, az influenza döntött le engem. A vírusos fertőzésből biztos lépésekkel haladok a bakteriálisig: a felsőlégúti hurut jól ismert nyavalyám.
A nehezen múló, kínzó és rohamszerű köhögéssel aztán lehet orvostól orvosig járni, mindenfélét beszedni, a méregdrága antibiotikumtól a kuruzsló gyógyteájáig bezárólag, meghallgatni azt, hogy pszichés eredetű, és hogy valamit mondtam, amit nem kellett volna. Az is meglehet, hogy az előző életemben, bizony, az is meglehet. Vagy az előző előttiben.
Aztán egyszer az ember megtalálja a tutit, az egyetlen hatékony szert, ami az összeesküvés-elmélet bősz megszállottjaként újabb bizonyíték arra, hogy a gyógyszerbiznisz él és virul. Mert Balázs Boglárka doktornő csodalöttye mindössze százötven forint, ebből ötven a visszaváltható üveg, s többet ér, mint a méregdrága csodapirulák, a reklámozott színes löttyök, és hiába osztok-szorzok, még a borsos vizitdíj ellenére is jobban járok anyagilag (ráadásul inkább fizetek egy orvosnak, mint egy multinak).

De sajnos prevenció nincs, a köhögés évente egyszer-kétszer ledönt a lábamról. Rendszerint a legrosszabbkor. Göteborgban például, ahová Ria csalt el. A szlovén szakszervezetisekkel és valami elképesztő mennyiségű piával megrakott buszra Győrben csekkoltunk be. Volt még velünk egy szerb és egy szlovák trockista fiatal, jól indult a buli. Finn feminista nők hívtak meg minket, akik elképesztőek voltak, nagymamakorú asszonyok – illetve nagymamák is -, egy kelet-európai szemében hihetetlen társadalmi aktivitással, a szállásunk iskola tornatermében volt, ami királyság, fantasztikus több száz emberrel egy szobában aludni, feltéve persze, ha nem törnek ránk a rendőrök, de sajnos ránk törtek, hajnalban kóborolni a városban a burjánzó baktériumfertőzésemmel, koszosan, fáradtan – akkor döntöttem el, hogy elég a hősieskedésből.

Clamídia szerológia, mondták ki aztán itthon a tüdőgondozóban a diagnózist. Ez egy csúnya, nehezen kezelhető fertőzés, világosított fel az egyik betegtárs a rendelőben, komolyan mondom, a betegek nagyon otthon vannak ám a kórságok diagnosztizálásában, s készségesen adnak tanácsot a kórság gyógyítását, kezelését illetően is. Ez ugyanaz a baktériumtörzs, folytatta, mint amelyik a nőgyógyászati problémákat is okozza, csak ez a légútban tenyészik.

Délután újságíró-orvos kollégámmal dolgoztam együtt.
– Te, János – kezdtem bátortalanul –, szóval itt ez a micsoda a torkomban, és hát, ugye, olvastam én, hogy a herpesz szimplexet tovább lehet adni herpesz genitáliszként, na hát szóval az érdekelne, hogy, öööö…
– Á – legyintett erre ő félvállról –, szopjál csak nyugodtan.

Nálunk, a dzsánki-csajos lakásban, ott az Oktogon közelében, ahol egy nagy őrfa terpeszkedik a belső udvarban, amit a google.mapson is jól látni, amelyre a macskák néha felmásznak, és ami alatt Zoli parkol a fetisizált autójával, amit, állítása szerint, már tönkretettek a macskák, nos ebben a lakásban gyakran történik olyasmi, amire azt mondják: na, ez is csak nálatok fordulhat elő. Ilyesmi is csak veletek eshet meg.

Nálunk laknak a lidércvihánc gerillacsoport legelvetemültebb aktivistái, talán még Monyákos Tuba is itt tölti békésebb napjait. Akik mindent eltűntetnek, belepiszkálnak az elektronikus ketyerékbe, összevissza rakosgatják a használati tárgyainkat, és hetente szétdurrantanak egy lámpaizzót. A macskák jó viszonyt ápolnak e furcsa lényekkel.

Vajon hol lehet a krumplinyomónk – na, nem mintha nagyon hiányozna -, hová lett a tiszai ciánszennyezéskor készült pólóm, s a legrejtélyesebb: hová bújhatott az a rúzs, amelyik tégelyéből esett ki úgy két évvel ezelőtt a szobámban? Ria, Ria, kiabáltam rögtön, nem merek felállni, félek, hogy véletlenül rálépek. De nem találtuk meg sem akkor, sem később. (Pedig szép vörös rúzs volt…)

A gerillák semmit nem kímélnek. A Manu Chao kazettára felvették a Pannon Rádióból – amit soha nem hallgattunk – Orbán Viktor kendertüntetés kapcsán elmondott, a néphez intézet szózatát. Éppen valami zöldcsavarás ment, „Welcome to Tijuana, tequila, sex and marijuana”, szólt a magnó, ami váratlanul megszakadt. „Akik kábítószert fogyasztanak – dörgött Vityó hangja -, a lélek abortuszát készítik elő.”

Van humoruk a lidérceknek. Évekig hallgattuk a felvételt lélekabortusz közben, hasunkat fogva a nevetéstől. Manu Chaót pedig megszereztük cédén.

És azt hiszem, ez is csak a dzsánki-csajos lakásban fordulhat elő:
– Koppány, már megint bolhásak a macskák.
– Na, figyelj, mit mesélek neked. Minap járt nálam egy orvoslátogató, az XX állatgyógyszer-előállító cég embere. Meséltem neki, hogy rossz tapasztalataim vannak a ZZ cég bolhairtójával kapcsolatban. Szó szót követ, s azt mondja az ember: a hatodik kerületben találtak egy rezisztens bolhafajt, amit nem lehet semmivel sem kiirtani. Egész pontosan hol a kerületen belül, kérdeztem tőle. Hát, az Andrássyn, mondja. Szóval megadhatom a telefonszámodat neki? Mert elmenne hozzátok bolhát gyűjteni. Kivinnék Németországba megvizsgálni.
– Mi??? Mi van?

Na kinek van rezisztens bolhapopulációja? Na kinek?

(*Tessék elolvasni Böszörményi Gyula Gergő könyveit!)

A jótékonykodás egy nagy szar, mert a társadalmi javakat igazságosan kell elosztani, persze, akkor nem tudnánk a saját nagyvonalúságunk dicsfényében fetrengeni, de mivel ez egy kommunista utópia, sehol- és sohaország, maradunk az adományozásnál, segítünk bajba jutott barátainkon, ideiglenesen bekvártélyozzuk a nálunk mostohább sorsúakat, vacsorát adunk a szociálisan rászoruló spanoknak, vagy éppen otthontalan macskákat fogadunk be (akikről aztán kiderül: a legvéresebb burzsujok). Vannak állandó támogatottak, Százlábú Feri a Vágóhídon, aki ugyan hajléktalan és mozgássérült, de a legordasabb náci eszmék szócsöve, hiába is mondom neki, hogy barátom, az eszméid nevében téged vagoníroznak be elsőnek, ő csak szajkózza kicsit büdösen, keresztbe állt szemmel: az ember színe akkor is fehér.

És néha adok az utcán is, vadidegeneknek. Büdös bácsinak, aki a saját vizeletében aszalódva utánam szólt: Szopjál le, te faszszopó kurva. A szervilizmusnak ez a maximális hiánya annyira meghatott, hogy büdös bácsi aznap kisebb vagyonnal gyarapodott.

Vagy annak öreg, picike cigány bácsinak, aki kicsit támolyogva szállt fel a HÉV-re. Dörmögött, dünnyögött magában, csendesen, érthetetlenül. De a fantasztikus nyelvi leleményre egyszer csak felkaptam a fejemet.
– S amikor megszületünk gyémántgúnyában, es adunk egy imát a Jóistennek…
Intettem neki, üljön le mellém.
– Én, nagyságos asszonyom? – forgatta alázatosan a kalapját a kezében.
– Ne legyen alázatos, bácsi. Nem vagyok felsőbbrendű magánál. Honnan jött? Kovászna megyéből?
– Jaj, nagysága, honnan tetszik ezt tudni?
– Gondolom, gábor cigány…
– Istenem, kedves jó istenem, hogy nagysága milyen okos!
Hát mit tehet ilyenkor az ember? Megkértem, hogy mondjon áldást rám egy kis bor mellett. S aznap estére bőven volt miből vennie.

Vagy csak megérintem őket, parolát adok, és hálásabbak érte, mint a százasért.
– Mióta élsz az utcán? – kérdezem Sunyit, a Blaha Lujza téri otthontalant.
– Már 94 óta. Ózdi vagyok.
– Hmm, az egy jó hely. Nem is értem, hogy nem találtál munkát.
– Ja – nevet kesernyésen. – Apám is kohász volt. Én meg feljöttem Pestre, és az utca lett az otthonom.
Nevetgélünk még egy kicsit, aztán jön a hetes busz. Nyújtom a kezem, integet utánam. Egy középkorú férfi csodálkozva néz rám.
– Mi olyan furcsa? – förmedek rá. – Én megérintem őket. Képzelje el, semmilyen veszéllyel nem jár!
– Nem, nem, félreért – szabadkozik a férfi. – Nagyon helyesen cselekedett. Magam is sokat töröm a fejemet, hogyan lehetne rajtuk segíteni.
Megenyhülök. S úgy döntök: a hét legszebb mosolyát, neki adom.

föld felettem ég alattam
mások gondjára maradtam
májusi meggyet szerettem
fekete menyasszony lettem.**

Laura alig húszéves lány, valahogy egymás mellé ültünk le az első tanórán, aztán már ezt szoktuk meg, osztozunk az uzsonnánkon, és hideg kezünket néha váratlanul rátesszük a másik tarkójára. Két óránk között másfél órás szünet.
- Menjünk fel hozzánk, szunyókáljunk egy kicsit, korán keltünk – javaslom.
Hanyatt dőlünk a nagyágyban. Helyezkedik a takaró alatt, ujjaival számol.
- Hát te meg mit számolsz?
- Hát azt, hogy eddig életemben tizenkétszer, nem, várjunk csak, tizenháromszor nem aludtam a macim nélkül.
A mindenit! – gondoltam. – Tizenháromszor! Én húszévesen már özvegyasszony voltam, aki ráadásul négy hónap töltött el egy németországi börtönben.
Azóta is csak a zűrkorszakok és a konszolidők váltogatják egymást.
A 19. életévem viszont zűrkorszak volt, a javából méghozzá.
Mert a börtönben már kaptam Lacikától levelet, szinte minden nap, szép és szerelmes leveleket. Lacika a város talán első dílere volt, állampolgárságát nézve holland, de élt Burmában, Franciaországban, az a típus volt, akinek a Föld is kicsi, s legszívesebben törölközőt vállára vetve stoppolna a galaxisban. Művelt zsidó gyerek volt, a szülei – miután megjárták a koncentrációs tábort – a Rákosi-éra elkötelezett hívei lettek. Ott laktak, abban a picike utcában, Lipóciában***, ahol mindössze három-három bérház néz egymással szembe, s a leveleket is ide válaszoltam neki, én is minden nap, híján egyéb elfoglaltságnak.
Lacika autókat hozott Nyugatról, drogot Amszterdamból, s olyan meghatározó alakja volt a rendszerváltás eufóriájában tobzódó Budapestnek, hogy később könyv is megjelent róla, tudtom nélkül homályos fényképpel rólam, amivel a kis könyvtárban szembesültem tavaly télen.
Laci maga is élt a drog nyújtotta gyönyörökkel, vele fogyasztottam először a kelet-európai favoritok – máktea, Coderit – után igazi nyugati cuccokat. Emlékeim szerint mindig a dependencia határát súrolta, de valahogy magatartását nem járta át a függőség, mindig kedves és udvarias volt, és csak írta, írta a szerelmes leveleket, akkor is, amikor már naponta találkoztunk.
Halála után is érkezett még egy képeslap.
Aztán azt mondta, menjek hozzá feleségül, mert szeret, és ez nekem is olyan logikusnak tűnt, hogy aki szeret, az feleségül vesz, azóta sem kérte meg senki a kezemet, de Lacikától ez is olyan evidens volt, és olyan könnyed.
Három nappal a világraszóló esküvő után, amelynek híre átjárta a várost, meghalt. Sok altatót vett be, és megfulladt álmában. Vagy nem is tudom, hogyan történt. Szerencsére, én otthon voltam aznap.
Judittal elmentünk az igazságügyi proszektúrára, ahol némi kenőpénz fejében megnézhettük őt. A kissé ittas alkalmazott levezetett minket a pincébe, majd magunkra hagyott, hogy mi fehérre váltan álljunk a letakart halottak között, s akkor még féltem a halottaktól, mert még soha nem is láttam, s mert akkor még nem töltöttem egy éjszakát a halott nagymamám teste mellett, ami már cseppet sem volt félelmetes, inkább békés, nyugodt.
Lacika is békésnek látszott, csak a szája volt összeszorítva, mint amikor mérges volt.
(Aztán jó pár év múlva, ennek a proszektúrának az egyik emeleti, kényelmesen berendezett irodahelyiségében szeretkeztem a vezető főorvossal. Mert szeretem a morbid dolgokat.)
A zűrkorszaknak a huszadik születésnapom vetett véget. Aznap ugyanis megismerkedtem Nyúllal, és reggel döbbentem rá, hogy Lipóciában aludtam, annak a kis utcának egyik házában, ahol mindössze három-három bérház néz egymással szembe.
És egy pár évig konszolidő volt.

(* Bächer Iván, **Hervay Gizella, *** Újlipótváros, szintén Bächer Ivántól kölcsönöztem)

- Érdekel pletyka Nyúlról? – indítja a napot Luca reggel.
- Nem.
- Tényleg? Nem annyira jó hír.
- Ki van terítve? Tudod mit, érdekel, ne spillázz!
- Ágikának infarktusa volt.
- Gáz.
- Igen, de ott a pici gyerek. Aki kétéves, nem beszél, és időnként beleharap valakibe.
- Mi a francért nem törődnek vele jobban?
- Ágika azért szült, hogy Nyúl vele maradjon! Nem a gyermekáldásért magáért, hanem hogy magához kössön egy férfit! Mi a faszért szül valaki egy öreg, lúzer csávónak? Aki ráadásul nyilvánosan megalázza szerencsétlen nőt azzal, hogy rólad ábrándozik.
- Igen, ezt a jó szokását megtartotta. Engem is szeretett megszégyeníteni. Most meg úton-útfélen visszahallom, hogy utánam kesereg. Csak tudod, az a bibi, hogy még mindig ott él az emlékezetemben, amikor sírtam az ajtaja előtt, és buta, dagadt kurvának nevezett.
- Butának?
- Meg sorolhatnám.
- Nekem elégtétel lenne, ha ezek után a pasi, immáron tizensok év távlatából is, utánam vágyódna.
- Nekem valahogy nem léptek működésbe a Bartholin-mirigyeim…
- Azért nem tudom, mit képzel magáról. Na, kitalálták, hogy anyám, Katica meg Zolti vigyáz majd a gyerekre.
- Bocs, de ebből a felállásból még Zolti tűnik a legkompetensebbnek.
- Igen, ő jól bánik a gyerekekkel. Megbízható, feltéve, ha nem részeg. Szóval Ágika kórházban, Nyúl meg nem akar gyereket nevelni.
- Ágika… Tudod, a legnagyobb kritikától életemben Magditól kaptam. Valami rendezvényen majszoltuk a szendvicset, amikor azt mondta: „Ágika? Ja, tudod, Ágika bejön, és olyan, mintha ott sem lenne.” Megakadt a falat a torkomon. Tudod, Luca, velem valahogy még soha nem fordult elő, hogy bementem valahová, és olyan volt, mintha ott sem lettem volna.

A január elemi erővel csapott le ránk. Hallottunk persze mi is a konvergenciaprogramról, de most nap mint nap csapnak pofán minket a megszorító intézkedések, amire mifelénk csak azt mondják: durva, öcsém, súlyosan durva.
Ibike, a beás cigány szomorú sorsú leányka már harmadik hete kérózik nálunk. Egy fillérje sincs, és hajléktalanszállók után érdeklődik. Kétségbeejtően depressziós, 48 órát alszik magzatpózba gömbölyödve, aztán Sartre-ot olvas, kicsit eszik, majd visszaalszik. Mélyszegény, és az ő szemében mi még mindig a középosztálybeli jólétet testesítjük meg.
De nem sokáig. Csúszunk lefelé. Durván, öcsém, súlyosan durván.
- Bééékéés Magyarország? – dühöng Luca. – Csak azért, mert történetesen az árpádsávos zászlók alatt nem sorakozom fel, még közel nem jelenti azt, hogy a békés többséghez tartozom!
- Engem már az sem érdekel, ha náci jelképek alatt kell felvonulnom, én kimegyek – todítja meg Ria, miközen a vörös csillagját fényesíti. – Na ne már, hogy kimaradjak egy jó kis polgári engedetlenségből!
Nézegetem a díszburkolatot. Könnyű felszedni: kispórolták belőle a maltert.
Durva, öcsém, súlyosan durva.

Bolhásak vagyunk. Zséna, de ez van. Ez még a nyári kaland, amikor egy szürke kandúr betévedt az udvarunkba, s mi azóta küzdünk a bolhákkal. A cicasampon elején hiába is mosolyog ránk kedvesen egy macsek, a marketing mégsem sikerült fényesre, mert a mieink elmenekülnek a flakon látványától is. Vettünk nyakörvet – de a bolhák maradtak. Végül kaptunk cseppeket Koppánytól. (Vajon miért vényköteles a bolhairtó csepp? Sokan visszaéltek vele?) E csodaszertől a macskákat pánikszerűen elhagyták a bolhák, beköltözve az ágyunkba, szőnyegeinkbe, ágytakaróinkba, paplanjainkba, ruháinkba.
A macskák közben átköltöztek anyámhoz, a bolhák maradtak. Akik, jobb híján, minket esznek.
Először Ibikén, ezen az egyébként tisztaságmániás, magába forduló, cigánytelepről és zaciból jövő, átmenetileg nálunk lakó beás cigánylányon kezdtek megjelenni a kiütések, majd Ria karján is feltűntek a piros pöttyök. Biztos a karácsonyi nagy zabától lettünk csalánkiütésesek, mondta Ria, bár ez sántított, hiszen Ibike, amíg mi otthon dőzsöltünk, egyedül volt nálunk.
Aztán észrevettük ezeket a kurva bolhákat.
Koppánnyal történő hosszú konzultálás után most valami büdös szert spriccelünk szét a lakásban, megállás nélkül mosunk, s vasalunk rendületlenül.
A macskák pedig még egy hétig boldogítják anyámat. Lógnak a függönyén, leverik a korondi dísztányérjait, letépik a falról a tapétát, éjszaka pedig mellébújnak az ágyban.
De ők legalább már nem bolhásak.

Nem tudom, nekem van-e csak ilyen kiváltságban részem, vagy általános jelenség – bár attól tartok, az előbbi -, de boldog emberekbe botlottam úton-útfélen. (Leszámítva a zord anyát, aki zokon vette az újév hajnali hányást, hiába is magyaráztam, hogy ez csak a szervezet egészséges védekezőképessége, ráadásul nem az ő kosztját taccsoltam ki, mert az tényleg főbenjáró vétek lenne.) Barátnőmnek szépen domborodik a hasa, és egy másik barátom kedvesének – aki szintén kedves lett szívemnek – is várandósságot mutatott ki a tesztje. Boldog volt az a kedves ismerősöm, aki meghívott vacsorázni, a menedékházról beszélt Gyergyóban, ahol kedvesével tölti az időt. (Angol vécé van ott, kérdeztem, mert az járt a fejemben, hogy szívesen elmennék oda is. Nincs, sajnos, de boldogság van.)
Boldog pár volt, akinél az újévet ünnepeltük, s akikkel ma, mea culpa, mekdöncibe mentem.
Mert mekdöncibe járni ciki, vérciki. Mondtam is szilveszter éjszakáján nekik, bizony, én néha úgy ennék egy mekdöncis fagyit, karamellásat vagy epreset, de sose merek bemenni. Néha-néha megkockáztatom, hogy az Oktogonon, ahol van utcai kiadóablak, hogy veszek ott egyet, elvégre ott csak megáll az ember, gyorsan beszól az ablakon, feltűnés nélkül beadja a pénzt, aztán csak ott téblábol, mintha véletlenségből csak arra járna, majd hipphopp eltűnteti a papírzacskót a táskában.
A legnagyobb aljasság felbújtani valakit. Rendszerint szegény Luca az áldozat. Nekem már úgyis mindegy – fakad ki ilyenkor. – Verocskának rendszeresen kell vennem kólát a közértben. Na, és mit gondolsz, kibe botlottam minap? Bandikába, aki állt, kosarában a köles meg a szójafasírt, hóna alatt Bakunyin, és megvető pillantásokat lövellt felém.
Szóval mekdöncibe nem járunk, kivéve persze, ha José Bové vinne el oda a traktorján.
- De hát itt senki sem ismer, menjünk el együtt – javasolja Ági.
- Igen, ti meg majd azt mondjátok, hogy a hülye pesti barátnőtök akart menni, és vendéglátóként ezt nem tagadhattátok meg tőle!
A végén mindenki jól járt. Ettem hamburgert és sült krumplit, kólával és fagyival, és cseppet sem rettegtem, hogy elterjed városszerte ez a gyalázat rólam.
Azért a legközelebbi tüntetésen mégis csak beverem a kirakatukat.
Ezt meg úgysem tudja meg senki.