Életemben először voltam Kórában. Tescóban már jártam párszor, egyszer voltam Metróban is, talán háromszor a westendben, elég rettenetes volt, először Lucával voltam, és annyira megviselt bennünket, hogy végül egy biztonsági őrrel üvöltöztünk, hogy azonnal mutassa meg a vészkijáratot, mert fóbiánk van. Aztán meg a westend kis műjégpályáján szegtem a lábamat is, oda sem megyek többet. A többi plázában is csak egyszer-egyszer voltam, s igyekeztem azt ott töltött időt minél kurtábbra szabni.
Piacra kívánkoztam, de ilyen hidegben nincs piac, megfagynak kint a zöldségek. Ahogy kanyarogtunk végig a városon, láttam mindent: Profit és Mekdöncit, OTP-t és Mol kutat, Metrót és Praktikert. A Kórában hömpölyögtek a népek, vettek kólát és csipszet, 0,1 százalékos tejet (ki az a hülye, aki tejporos csapvízért pénzt ad?) és banánt, virslit és pezsgőt. Toltam a bevásárlókocsit, a barátnőm pakolt bele, én meg tanultam: und – vaj, lapte – tej, cascaval – sajt, brinza – túró.
- Te szereted a Danone joghurtot? – érdeklődik barátnőm.
- Bocs, de én ezt a szart Pesten sem eszem meg. Én mindjárt megmondom, mit szeretek – vizslatni kezdtem a felhozatalt, s a helyi termékekből leemeltem egy Sana feliratú dobozt, amiről halvány elképzelésem sem volt, mit tartalmazhat. – Nos, én ezt szeretem – állítottam meggyőzően. – És a bivalytejet. Meg azt a bivalytej-joghurtot, amivel tegnap kínáltál. Meg az olyan sajtokat, amire az valami olyasmi van írva, hogy telemias. És ehhez még szeretem a Murfatlar borokat. Betennél majd nekem éjszakára egy lavórt is a vécé mellé?

Nincs is igazi karácsony veszekedés nélkül. A szentestei kiborulások, bőgések nálunk már hagyományosnak tekinthetők, ennek elmaradásával – aminek veszélye nem áll fenn – a család tagjai pszichológiai támasz nélkül bolyonganának.
A feszkó már advent utolsó hetében elkezdődik. A takarítással, a sütéssel meg a többi hasonló munkával, melyektől berzenkedem és menekülök.
- Miért kell még azt az ablakot is megpucolni? Különben is, miért kell ennek a rohadt nagy lakásnak minden szegletét kitakarítani? – kötözködöm, csak hogy meglegyen a napi adrenalin.
- Mert szükség van szertartásokra, és akkor díszbe kell öltöztetni…
- De nem a lakást, hanem a szívedet!
Apám ezalatt passzív rezisztenciát folytat. Egyik hóna alatt a borosflaskájával, másik alatt az Ungváry Krisztián könyvével sertepertél a lakás csendesebb pontjai körül.
- Péterkém! – kiabál rá anyu, akit nyilván demoralizál apám lustasága. – Megnézhetnéd, hogy rendben van-e a karácsonyfatartó, az izzók, csinálj már valamit, az isten áldjon meg.
Így köszönt ránk 24-e reggele. Apám délelőtt rajtakap, ahogy egy gumicsövön át próbálom ügyetlenül lefejteni a borát a pincében. Megértően bólint, és készségesen segít – ha kap ő is belőle. Mert őt már ellenőrzi anyu, és a könyveit is elkobozta.
A macskák az ágy alatt kaptak menedékjogot, kimennének ők a konyhába, ahonnan finom illatok terjengenek, de csak szitkot kapnak a fejükre: „takarodjatok ki, pákosztos népség!”
Ahogy közeledik az este, úgy fokozódik a helyzet. Délutánra anyám sír, apám pityókásan valamiért az Internacionálét dudorássza. Telefonálok a rokonoknak, s meghirdetem anyám süteményeinek bojkottját. (Amit aztán én sem tartok be.)
Titokban Xanaxot csempészek a délutáni kávékba. A macskák is kapnak egy kicsit.
Kora estére már valamilyen csoda folytán mégis kezd összeállni minden. A fa áll, giccsesen, ahogy mindig, a macskák ugyan feldöntenék, de a nyugtatótól elvétik az ugrást. Közeledik a gyertyagyújtás ideje.
- Zakatol a szent család, isten tömi Máriát – kezdi apám Petrivel az utolsó felvonást, miközben az orra pirosból bíborszínűre vált.
Hívő anyám sírva fakad: – Nem bírod ki, ugye? Muszáj ezt az undorító verset minden karácsonykor elmondanod? És ne énekeld a szovjet himnuszt!
Az aranyozott, nagy családi Bibliából olvasok: „És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
Anyám megnyugodott, apám hortyog.

Bevallom, elsírtam magam tegnap este, amikor a híradóban hallottam a szomorú hírt. Lázár Ervin hazament a Négyszögletű Kerek Erdőbe, hogy találkozzon barátaival, Mikkamakkával és Vacskamatival, a két csavargó külsejű egyénnel, Aromóval, a fékezhetetlen agyvelejű nyúllal, Szörnyeteg Lajossal, a legjobb szívű behemóttal, Nagy Zoárddal, a lépkedő fenyőfával, Mamintivel, a zöld kicsi tündérrel, Ló Szerafinnal, a kék lóval, Bruckner Szigfriddel, a kiérdemesült cirkuszi oroszlánnal, na és Dömdödömmel, aki csak annyit tudott mondani, hogy dömdödöm, de ebben minden benne volt, az is, hogy mennyire szeret minket…

Öcsémet nem tudták az olvasásra szoktatni a szüleim, pedig nekünk igazán a Weöres Sándor esett a fejünkre a bölcsőben, Szabolcs mégsem olvasott, az indiános regényei szép lassan átvándoroltak az én pöttyös és csíkos könyveim mellé.
Ezért is örültem, hogy Lázár Ervint sikerült megszerettetnem vele, nagyokat hahotázva olvasta, amikor Berzsián, a költő szakít az emberiséggel. Így amikor az író a közelükben tartott író-olvasó találkozót, öcsém hóna alá kapta Hangát – és ezt szó szerint kell érteni, úgy hordta, mint egy vekni kenyeret! -, és elment vele. Átírtuk a Virágszemű mesében Varga Julcsa nevét Veronika Hangára, hogy azt dedikálja az író.
- A találkozó kicsit unalmas volt – mondta öcsém -, én voltam az egyedüli, aki kérdezett, a gyerekek kornyadoztak, és Ervin bácsin is látszott, hogy fáradt. Megkértem, hogy írja alá nekem a mesét, és hogy hadd fényképezzem le a gyerekkel. Ásítozva egyezett bele. De amikor meglátta az alig fél éves kicsi lányomat, felderült az arca: jaj, nem is gondoltam, hogy ilyen pici, jaj, de aranyos!

A dedikált mesét szépen eltették Hanga féltett kincsei közé. Hiszen a gyermekirodalom legnagyobbja ajánlotta neki.

Dömdödöm!

Avagy szentestére készülünk.
Avagy macskákat csomagolunk.

Ehhez képest a dolgos hétköznapok megváltásnak számítanak. Ma a bolhazsákokat csomagoltunk – volna, ha meg nem szöktek volna. De Rozi már akkor felszívódott, amikor öcsém és Hanga betette a lakásba a lábát. Zsorzsit nagy nehezen sikerült az utazóládába belepréselni, egyrészt ellenállást fejtett ki, másrészt olyan kövér, hogy alig fért bele. Kértem tesómat, hogy menjen le a gyerekkel, meg amíg itt kiabál, biztos, hogy nem jön elő a másik. Amíg én elmebetegen ráztam a száraztápos dobozt, addig Zsorzsi a kapuban kinyitotta a rosszul bezárt ládáját, végigtepert az udvaron, fel a padlásra. Hangának persze mindez annyira tetszett, hogy a végén mi is nevettünk, minden bosszúság ellenére.
Végül is Rozit nem tudtam elkapni, így ő holnap érkezik meg anyámhoz.
Zsorzsit egész úton vigasztalni kellett.
- Ne félj, Zsorzsi, nem a Margit-szigetre viszünk, tudod, mi ha egyszer befogadunk egy állatot, utána haláláig gondoskodunk róla. Na sírj, kicsi szívem, tíz-tizenöt évig megvan a koszt-kvártélyod, orvosi ellátásod, meleg ágyad, téged bezzeg nem érint a konvergenciaprogram, nem kell paráznod attól, hogy nincs társadalombiztosításod, ahogy most nekem nincs. Úgyhogy ne nyervogj!
Zsorzs most az ágyam alatt kushad. Anyám halszemmel próbálja kicsalogatni. Félek, hogy holnap macskaszar-takarítás lesz a programom.

Avagy szentestére készülünk.

- Öcsipöcsi, boltoljuk le idejekorán az örökséget. Ragaszkodom ahhoz a négy büdös, ótvaros, dzsuvás, szakadt viaszosvászon abroszhoz, amit édesanyánk az erkélyen tart.
- Jaj, tudtam, hogy erre a beszélgetésre egyszer sor fog kerülni!
- Valamint szeretném az anyám büdösrongy- és ürestégely-gyűjteményét is.
- Komisz dolog egy örökségi per.
- Képzeld, öcsém, annyira pazarló vagyok, velem már volt olyan, hogy egy rongyot kidobtam a szemétbe.
- Minő könnyelműség!
- Sőt, elárulom neked, mindössze két Vileda szivacs és két törlő van a háztartásban, egy szivacsot használunk mosogatásra, egy törlőt a konyhában, egy másik szivacsot és törlőt a fürdőszobában és az alomtisztításkor.
- Pedig biztonságot ad, ha legkevesebb száz régi alsónadrág és zokni áll a rendelkezésedre takarításkor.
- Gyűlölöm, hogy az anyám a régi bugyijaimmal törli a könyvespolcot!
- Nyugi, nővérkém, tarts ki, este átmegyünk.

A könyvtári könyvekben a 17. oldal aljára, a könyv katalógusba és állományba vételekor egy pecsétet nyomnak. A jó könyvszerkesztő, ha illusztrációkkal gazdagított kiadványt készít, tudja, hogy a 17. oldal aljára nem tesz képet, hiszen a könyvtári példányokban egy stempfli fogja csúfítani az oldalt. Aki napi olvasnivalóját a helyi bibliótékából szerzi be, a 17. oldalon hozza meg a döntést: érdemes-e továbblapozni a könyvben. Sok minden befolyásol természetesen. Van, hogy a kiadvány méretei kicsik, s a 17. oldalig szinte csak pár sort olvasott az ember. Van, hogy ugyan egyáltalán nem tetszik – de olyan sokan kedveli a művet. Arra is akad példa, hogy a szerző már kivívta bizalmamat, és nem adom fel egykönnyen, mert hiszen mi az a 17 oldal?
De a 17. oldalon mégis mérlegelek: méltassam-e továbbra is figyelmemre az alkotást, vagy csapjam össze, s vigyem vissza mihamarabb, mielőtt még a könyvtáros lány kedves üzenetét meg nem kapom a wiwen.
Most értem a 17. oldalra.
El szeretném dönteni, hogy van-e helyed az életemben.
Ezt egyáltalán nem egyszerű, hiszen rengeteg a pró és kontra érv. A mérleg egyik serpenyőjében „csak” annyi van, hogy hiányzol, ha nem vagy itt, hogy szerethető embernek tartalak.
A mérleg nyelve mégis súlyosan elmozdul. Mert vajon milyen ember az, aki egy órán keresztül bájcseveg a telefonomról, miközben fürdöm, tekintet nélkül az én szűkös anyagi helyzetemre? Vagy mit gondoljak arról a mérhetetlen önzőségről, ha valaki szinte kérkedve egyre csak a saját sikereit szajkózza, s akit láthatóan a legkevésbé sem érdekel az, hogy én is lehetek fáradt, nekem is nyomhatja sok minden a szívemet. Hogyan vélekedjek arról, amikor valaki a földre hamuzik, miközben intelligenciakvóciensének magas pontszámáról beszél – talán azt akarja így üzenni nekem, hogy mellett cseléddé degradálódásom is megdicsőülésnek számít? S tudok-e együtt létezni olyan emberrel, akinek a szenvedélybetegsége már számtalan kellemetlen percet szerzett nekem a saját szobámban.

Ritka kiváltságban részesítelek most. Felajánlom neked, hogy dönthetsz helyettem. S mert tudom, hogy szeretsz, bízom benne, hogy a legjobb utat fogod számomra kijelölni. Szem előtt tartod azt, hogy büszke és rátarti teremtés vagyok, hogy az alázat kiveszett belőlem. Nem hagyod figyelmen kívül azt sem, hogy inkább eszem a magány komisz kenyerét, mint hogy elviseljem bárki megaláztatását. Azt se felejtsd el, hogy sorsomat tudatosan alakító nőként nehezen viselem, hogy bárki kihasználjon, hozzájárulás nélkül pusztítsa anyagi javaimat, hátráltasson a munkámban, gáncsot vessen szellemi fejlődésem előtt.

Bízom, hogy döntésedbe nemcsak a szív befolyásol, hanem hangosan hallatja majd a hangját a józan ész is. S így mondod majd meg nekem: olvassam-e tovább ezt a könyvet. Vagy – horribile dictu – tartsam is e meg örökbe?

Répa

Inszomniás vagyok. Nem tudok aludni. Nehezen alszom el, s éjszaka sokszor megébredek. Elalvás előtt arra gondolok: jaj, még annyi mindent kéne csinálni. Írni valamit a gépen, elolvasni az újságot, összeszedni a száraz ruhákat. Elmenni arra kiállításra, mert holnap bezár. Ki kell kelni az ágyból. És nem szabad, semmi esetre sem szabad elveszteni a tudatomat.
Félek a haláltól. Rettegek. Nézem az ujjaimat, ahogy kalimpál a klaviatúrán, és nem tudom elhinni, hogy egyszer az enyészeté lesz.
Ha felébredek, kimegyek pisilni, s a macskák kirohannak a konyhába, mert ilyenkor kapnak egy kis drazsét. Ha rossz éjszakám van, ők igazán boldogok.
Mániákus szertartásaim vannak. Mindig fogat kell mosni. Mindig tiszta ágyba kell feküdni. Mindig vasalt lepedőn. Mindig be kell krémezni az arcomat, a kezemet. Aztán jön a meleg tej, a zárható szívószálas gyerekpohárból, amit Timi adott. Aztán az altató, a fogamzásgátló, a vitamin, a ginzeng, az echinácea. És persze, a könyv, az esti szórakozás. Felkelek ismét, bekészítem a kávét.
Hajnali négykor felriadok. Benézek Riához: boldogan húzza a lóbőrt a lepedő nélküli, kétes tisztaságú ágyában. Fúj, suttogom a cicáknak, ez gusztustalan, gyertek, aludjatok inkább nálam.

Aztán néha váratlanul alszom egy jót. A művészettörténet órán. Kényelmes székek a színházteremben, sötét, diavetítés, a tanár kellemes baritonja álomba ringatott, ami nem is lett volna önmagában ciki – hiszen szinte mindenki szunyókál az órán -, ha nem szuszogok hangosan az első sorban.
- Betsabé történetét ismerhetjük a Bibliából – neszeltem fel a tanár hangjára -, Salamon király udvarolt neki, holott férjes asszony volt.
- Dávid – szóltam közbe.
- Kérem?
- Dávid. Dávid királynak volt a kedvese, nem Salamonnak.
- Igaza van, eltévesztettem. Örülök, hogy felébredt.

Elalszom Zolinál, a kultúrsznob szeretőmnél a Solarison. Csönd van és nyugalom, csak ketten vagyunk, nincs még ott a barátnők sokasága, nem bőg a zene, nem fontoskodnak a macskák, pedáns tisztaság van és kínos rend. Zoli Stanislaw Lemről duruzsol, meg persze Tarkovszkijról, néha rá is kell szólnom. Aztán a könyvtárjelenetnél elvesztem az eszméletemet, Zoli karjaiban alszom egyhuzamban tíz órát.
- Soha nem láttalak még ilyen nyugodtan aludni – mondja reggel. Majd a könyvtárjelenet alatt ágyba hozza nekem a reggelit.

Idős néger bácsi az éjjelnappali közértben. Mifelénk nem látni idős fekete bőrűt, fiatalok persze vannak, a Blaha Lujzán látni őket, vagy afropartin a kvalifikáltabbakat, hosszú, raszta hajjal, karperecekkel, színes horgolt sapkában. A bácsi a felvágottak között válogat, majd az egyiket felemelve, tört magyarsággal, kedvesen megkérdezi tőlem: ebben van disznó? Leteszem a kosaramat, átfut az agyamon, vajon hányszor nevezték már büdös niggernek, leköpték-e már a villamoson, s eszembe jut az is, hogy honnan jött, volt-e börtönben, megkínozták-e, Ali testére gondolok, a török kommunistáéra, tele sebhellyel, kegyetlenkedések nyomaival, s arra, ahogy tör az üres kenyérből, s falja, hiába szólok, hogy várjon, mert készítek szendvicset, ő csak üresen eszi, olyan éhesen, mint aki sosem evett még. Egyenként nézem végig a vákuumos csomagolású húsok kínálatát, alaposan végigolvasva, melyik mit tartalmaz, s hosszas szemlézés után kiválasztottak egy baromfifelvágottat a bácsinak. Ő hálásan néz rám, én már-már émelyítően kedves vagyok, majd a pénztárnál kellemes hétvégét kíván nekem.

“Poétikus délután volt.”

- Nézd, Janó – mutatok rá egy könyvre a kedvenc boltomban -, erről a férfiról, na, erről ábrándozom néha, és olyankor sajog, de nagyon sajog a szívem.
- Bent volt valamelyik nap egy nővel.
- Igen. Nem engem szeret, jól tudom. Gyengébb pillanataimban mégis azt gondolom, megírom neki, mit érzek. Csak hogy tudja. De aztán sose teszem meg. És nézd, ha kinyújtom a bal kezemet, itt, a szépirodalomnál, nos itt pedig annak a férfinak a könyve van, aki, azt hiszem, engem szeret. Ha kinyújtom mindkét karomat, mindkettőt megérintem.
- Heideger azt mondta, esküszöm, Répa, ezt hallottam, hogy aki másba beleesik, magának ás vermet. Na gyere, szívjunk el egy cigit a raktárban!

(Sörgyári capriccio)

Pével a kapcsolatom már-már üzeltinek mondható, bár ezen ő mélységesen felháborodna. De tény, hogy a kölcsönösen szolgáltatjuk egymásnak a szívességeket, ő megoldja az én házi feladataimat, cserébe pedig, mit szépítsük, leszopom. Gátlástalanul szokta a torkomig ledugni a péniszét, a manduláimat böködi, amitől néha összerándul a gyomrom, de nem kedvem ellen való a móka, ő legalább cserébe a karrieremet egyengeti. (- Jaj, Répa – sóhajtja a végén-, imádlak. – Pé – így én –, miért nem szerzel már magadnak egy rendes nőt? – Tizenhétmilliós adósságot görgetek magam előtt, hogy vigyek fel nőt egy olyan lakásba, amit bármikor elvehetnek tőlem? – Micsoda anakronisztikus gondolkodás! A 21. században élünk, ma már nem egyedül a férfi a család egzisztenciális helyzetének a letéteményese! – Nem megy, Répa, nem megy. – Hát jó. Nekem ugyan ott van Eszbéi, meg Őzike, na meg a másik kettő, szóval összesen, kmm, hárman vannak, de én egy egészséges nő vagyok, imádok promiszkuitásban élni, ezért ha úgy gondolod, igazán beleférsz még te is.)
Ma összekaptunk. Kassákon. Egy kókler volt, mondja ő, átverés volt minden, amit művelt. Szerintem meg elképesztően érdekes munkái vannak, replikázom. A minap találkoztam Emgyével, s vele is megbeszéltük, Kassák nemcsak az irodalom, hanem a képzőművészet és a tipográfia terén is nagy áttörés volt. Emgyé???, szörnyűlködik Pé, az egy fasz, egy szarházi, az nem érdekel, ha valaki a lelkembe tapos, de ő a munkába baszott be, hiába van benne a művésztársadalom krémjébe, egy tehetségtelen bunkó, egy utolsó senkiházi.
A villamosmegállóban természetesen Emgyébe ütközöm.
- Na, kedves barátom – telefonáltam tíz perc múlva Pének -, most revánsot vettem minden sérelmedért. A számmal, amelyen még meg sem száradt a spermád, hosszú finom csókot leheltem Emgyé arcára.